A múlt héten bemutatott Alien: Covenant kapcsán ha nem is szabadultak el az indulatok, de elég érzékletesen kimutatható, hogy Alien-kultusz címen ki melyik szekértábort erősíti. Vicces látni, hogy sokan csak katalizátorként tekintenek az idei alkotásra pusztán azért, hogy még büszkébben képviselhessék a saját lövészárkuk olykor igen átható ispotálybűzös igazát.
Szót emelnek a keményvonalas alienesek, a mérsékelt alienesek, a kiábrándul alienesek, az újhullámos alienesek, avagy Prometheuszosok, gyakorlatilag mindenki, aki úgy érzi hozzá tehet a nagy egészhez, a közvélekedés metacritic átlagát egyetlen ponttal akár feljebb, vagy lejjebb billentve ezzel.
De még csak nem is ez a tempó borít ki, mert véleményt nyilvánítani mindenben szeretünk. Még korábbi munkahelyeim egyikén mondták, hogy ezt az országot 10 millió szakember lakja. Nem tudnék az életnek olyan területét mondani, amelyre azt mondaná(n)k tiszteletteljesen, de elismerően, hogy „bocsánat, nem értek hozzá” (tisztelet a kivételnek). Itt mindenki ért a focihoz, a politikához, a filmekhez, a videojátékokhoz, az értékesítéshez, a kereskedelemhez. Megállítjuk Brüsszelt, bár azt sem tudjuk hova indult és zajlik a hangulatkeltés a médiaposvány minden sarkában.
A realitásérzékét vesztett szürke magyar valóság egy igen felkavaró példáját azonban csak nemrég szállította nekem az internet. Ez a fent említett Alien: Covenant c. filmhez köthető szervesen, amit bármikor, bármilyen közeg előtt fel merek vállalni, hogy nem egyszerűen gyenge lett, de a mindenkori Alien-sorozat legvállalhatatlanabb alkotása. Őszintén meg vagyok lepve, hogy a prométeuszosok sem kérték ki maguknak, hiszen még az abban felvetett kérdésekkel sem foglalkozik. Hovatovább, még filmként is értékelhetetlen, hiszen olyan mértékű, mélységű és mennyiségű történetvezetési hibák egész arzenálja szaggatja rojtosra az amúgy is megtépázott előéletű Covenantet, hogy ilyen mértékű kultúrbarbarizmusra a Terminator: Genisys óta nem volt példa. De most tekintsünk el ettől.
Azonban pár „jóképességű” újságíró megállapította, hogy az Alien: Covenant-et övező elsöprő ellenszenv annak tudható be, hogy a rajongóknak túl nagyok voltak az elvárásaik.
Na és ez volt az a pont, ahol valami elpattant bennem. A rajongó éppen azért rajongó, mert fenntartások nélkül szereti az adott művet. Bármi is legyen az. Bárminek is a rajongója. Ők azok, akiket már azzal le lehet nyűgözni, hogyha kapnak az arcukba egy alient. Ha Anyának hívják a számítógépet. Vagy ha csak egyszer is utalnak rá, hogy az LV-426-on vannak. De persze elképzelhetőek ennél komplexebb lelkivilágú rajongók is, akik urambocsá szeretnének egy horrorisztikus alien hajkurászást (a lá Nyolcadik utas), vagy egy zsigeri akciófilmet a nyolcvanas évek hangulatában (a lá Bolygó neve). Ez a felsorolás komolyan azt mutatja, hogy ezek teljesíthetetlen igények? Mert szerintem éppen azt, hogy az igazi rajongónak sosincsenek magas elvárásai. A rajongónak vannak általában a legminimálisabb elvárásai. Ő egy konkrét élményért ül be a moziba, aminek a kielégítésére máshol sablonokat nyomatnak. És ezek után bármelyik újságíró képes olyan paradoxonban gondolkodni, hogy a rajongóknak azért nem tetszett az Alien: Covenant, mert túl sokat vártak tőle? Vagy azt akarta a T. Kollega a maga offenzív módján ezzel kifejezni, hogy a rajongói minimum / elvárás szintjét sem képes megugrani a Covenant és minderre tekintsünk a világ legtermészetesebb velejárójaként? A mozijegy megvásárlását követően, afféle csomagkapcsolt szoláltatásként támasszuk a moziterem bejárata mellé, lehetőleg azon kívül az összes elvárásunkat, mert a végén még csorbul a film nyújtotta élmény? Véletlenül se váltson ki a T. Vásárlóból semmiféle asszociációt, vagy nosztalgikus bizsergést az Alien cím, mert a végén túl magasak lesznek az elvárásai?
De van ennek a korholásnak egy nagyon-nagyon álságos vetülete is, hiszen ezzel úgy rójja meg az újságíró a szemében szellemi létminimumon tengődő fanboyt, hogy közben azt az üzenetet sejteti, hogy ő túl igényes Ridley Scott filmjéhez. Hogy Ridley Scott nem volt képes felnőni egy igazi, hardcore, keménytökű rajongóhoz. Hogy Ridley Scott csak szeretne olyan filmet készíteni, ami a csalódott rajongó ízlésvilágához méltó. Ezzel kicsit tompul a valódi üzenet, ám a szitán messze nem annyira nehéz átlátni.
Egyfelől mert a legtöbb újságíró egyáltalán nem olyan bonyolult lélek, mint azt sokszor láttatni szeretné magáról, így a sokszorosan összetett mondatok ritkán rejtenek sokszorosan összetett gondolatokat.
Másfelől mert ennek az üzenetnek a szemantikai lényege voltaképpen az, hogy a T. Újságírónak fogalma nincs hogyan működik a rajongás. Vagy azért, mert már elfelejtette milyen az, vagy soha nem is tudta. A rajongó az ő szemében az az ember, aki habzó szájjal, Szauron perzselő szemén át vizslatja a kedvencét, míg ő az objektivitás negédes öntömjénezésében alkot képet a tőle egyre messzebb kerülő valóságról. És erre a szürreális képre úgy tekint, mint valamiféle veleszületett adottságra, mitöbb vélemény-felsőbbrendűségi előjogra, ami kiemeli őt a tömegből. Ez rettenetes!
Azzal nem lehet egy véleményt / kritikát legitimizálni, hogy mit fognak szólni hozzá a rajongók, mert a rajongóknak minden fog tetszeni. A rajongók beülnek a következő Halálos Iramban filmre is. A rajongók jövőre is kimennek Depeche Mode koncertre. A rajongók az üres dekordobozokat is hazaviszik zárás előtt a PlayIT-ről. A rajongókra lehet építeni, hiszen ők azok akik a biztos bázist jelenik mindenben. A rajongó igényét ki kell tudni és ki is kell elégíteni, minden ami azon túlmutat, na ahhoz kell rátermettség, ahhoz kell a rendező, ahhoz kell a tudás.
Viszont egy olyan országban, ahol szemrebbenés nélkül le meri írni és / vagy fel tudja vállalni bármelyik újságíró, hogy egy alien rajongónak túlzás alien filmet várnia egy alien filmtől, ott nem meglepő, hogy sokszor túlzás újságírást várni egy újságírótól…
