Ennek a fele sem tréfa, második hete vagyok itthon mert bekaptam valami igen masszív nyavalyát és habár lázam már napok óta nincs a köhögésem csak nem akar enyhülni. A vicc az, hogy Adri késöbb kapta el, mint én, viszont már rég ki is jutott belőle, csak én vergődöm itt, mint a partra vetett hal.
Úgyhogy most rászálltam a pemetefű cukorkára, a lándzsás utifűre és napi kétszer acc 200. Ki fogom írtani magamból ezt a szart, mert az Oscart nem végigköhögve akarom levezényelni...
Kezdek szakítóponthoz érkezni a Playstation fanboyokkal kapcsolatban. Ezek a csőlátású, virtuális megmondó emberek, akik vegetatív állapotban, mint valami csoffadt növény kornyadoznak a gépeik elött és amikor elhangzik, bármilyen Sony exclusive név a Playstationtől a God of Warig, akkor hirtelen kapnak egy 3 sor legépelésére elegendő elektromos impulzust, kiírják magukból a frusztrációikat az olyan falvédőszövegekkel, hogy “a God of War mindennél fényévekkel jobb”, majd visszaszunnyadnak és várják a következő lökést.
Ezeknek az embereknek teljesen mindegy mit mondunk, teljesen mindegy mit látnak, mit hallanak, az az egy biztos, hogy a Playstation mindenek fölött áll, ez az alapkoncepció és ehhez igazából legfeljebb alibi jelleggel van szükség arra, hogy effektív találkozzanak a termékkel, vagy tudják egyáltalán miről van szó. Minek az, csak összezavarná az embert, elvégre Carmen Electra is csak addig érdekes, amíg valójában nem találkozik vele az ember, nem? Mintha Playstation néven valamiféle zavarbaejtő küldetéstudatot is árulnának a célközönségnek, aminek valóságtorzító hatása az egyéb ingerek teljes figyelmen kívül hagyásával jár és új szintre emeli a ortodox fanboykodást.
Az ember feltételezné, hogy ez vica versa is létezik Xbox fronton is, csak nem értem, hogy ez nálunk miért nem jelentkezik például a Killzone videó alatt. Viszont a fanboyok ezzel csak azt fogják elérni, hogy mostmár tényleg kezdek hidegrázást kapni a Playstationtől...
Akik szerencsétlenségükre huzamosabb ideje ismernek tudják, hogy egyik kedvenc filmem a Bret Easton Ellis regénye alapján készült Amerikai Pszicho (2000).
Kétszínű, anyagias, felszínes világban élünk, ahol az számít kinek milyen telefonja, ruhája, számítógépe, autója van, mennyire kisportolt, van-e anyajegye valami szemelőtt lévő ponton. Mekkora lakása, mennyit keres, azt milyen munkával szerzi meg, milyen nője van, hány barátja, hova járunk bulizni ... gondolom pályára került mindenkiben a téma. A felszínesség az élet szinte minden területére kiterjed, elég csak az állásinterjúkat elgondolni, ahol egy olyan termékként akarjuk eladni sajátmagunkat, ami a legmesszebbről sem hasonlít ránk (“igen uram/asszonyom, égek a vágytól, hogy egy olyan-, a saját területén piacvezető, dinamikus vállalatnál dolgozzak, mint az XY”), de ez kell az érvényesüléshez, ez kell a sikerhez, ez ma az “érték”. Gyakorlatilag minden, ami nem valódi. A képmutatás és a felszínes értékek világában élünk, ahol (ahogy Bateman is megfogalmazza) “ami belül van az nem számít”. Sokkal fontosabb, hogy a wall streeti aranyifjak kapnak-e asztalt a Dorsiában.
Nem rég néztem fel ide a blogomra és szöget ütött a fejemben két gondolat. Egyfelöl, hogy ahhoz képest internetes napló tavaly óta egy fia bejegyzést sem kanyarítottam ide, másfelől meg a cím alatt szereplő “minden ami eszembejut, ami történik velem és kiírásra érdemes” alapján méltán gondolhatja azt bárki, hogy semmi sem történik velem, ami kiírásra érdemes. A helyzet az, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz, de túl sok mindent a poszt kibontása után sem fogtok megtudni.
A hétfő reggel - bármilyen közhelyes is legyen - senkinek sem kellemes. Éppen hogy kezdenénk felvenni a hétvége kellemes ritmusát tarkón vág minket a dolgos hétköznapok első reggele. Mindig az első fáj a legjobban, ezért szar a hétfő. Én sem különösebben találtam magam, csak kóvájogtam, próbáltam felidézni hol tartok olyan a hajnali rutin részéhez tartozó eszközöket, mint a fogkefe, kávé, uborka a malackáknak, stb. Miután beleküzdöttem magam több réteg ruhába és lementünk a kisboltba reggeliért bele is futottam jelen bejegyzésem tárgyába, egy konkrét helyzetbe. A pénztárnál hárman állunk, ebből az elöttünk lévő alig “kétszázas” kommersz szeszt, a mögöttem álló kannás bort vett. Háromból kettő alkoholt és még nem volt reggel nyolc óra sem...
Azon keves közé tartozom, akik önszántukból akartak az Xbox One szűk táborához tartozni. Kivételesnek érzem magam, részint azért mert ugye eleve nem érkezik túl sok a Microsoft konzolából hazánkba, másrészről meg mivel mindenki az elmúlt hónapok alatt stimulált reflexből a Playstation 4-re fogja rávetni magát még inkább kuriózum lesz Xbox One tulajnak lenni, ennek hála lesz egy igen komoly réteg, akinek úgy lesz véleménye erről a rendszerről, hogy úgy amúgy esélye sem volt látni, pedig érdemes...
Őszintén hiszem, hogy egy nap el fog érkezni az a történelmi pillanat, amikor a globális filmipar egyfajta belső utazás keretében mélyen magába néz és számonkéri saját magán, hogy a misztikumra és szájenszfiksönre éhes néző kíváncsiságára apellálva milyen tengernyi fantáziátlan szarral szúrta ki a szemünket az elmúlt években. Viszont amíg ez a nap nem jön el, addig gyarapszik a fekete lista az olyan filmekkel, mint a The Last Days on Mars.
Szerintem minden élőlény számára meg van a természetes törekvés a biztonsági zóna elhagyására. Van aki erre teljesen extrém megoldásokat keres, mondjuk szabadesésben leveti magát a sztratoszférából, vagy biztosítókötél nélkül egyensúlyozik át két toronyház között, a konvencionálisabb arcok beérik azzal, hogy megtanulnak autót vezetni, fellépni nagy tömeg elött, írni egy verset, részt venni egy tetszőleges versenyen, stb. Ami igaz a hétköznapi emberre tökéletesen leképezhető egy médiumra is. Nem titok, hogy néhány éve küzdünk az internet jelentette béklyóval, magával a tudattal, hogy film és videojáték vonatkozásban igazából elértük amit lehetett. Persze kitűzhetnénk célnak a Hollywood Hírügynökség lenyomását, vagy éppen megméretni magunkat a nemzetközi porondon, de ezek egyike sem józan kihívás, egyáltalán nem olyasmi, ami valóban tűzbe hozna. Legyen még 10 ezer feliratkozónk!!! Lesz, és akkor mi van? Őszinténszólva mióta átléptük az 50 ezret már nem tudom reálisan megítélni hányan is követik az Otherworldöt, ezért a 100 ezredik feliratkozó után sem hagyott ki a szívem. Nem azért, mert szenvtelen vagyok, vagy mert fásult, hanem mert többre vágytam. Más impulzusra, teljesen új élményre, olyasmi kihívásra, ami az Otherworld volt az elején. Egy ideje hasonló lelkesedéssel viseltetek például a rendezvényeink iránt. Mindegyik izgalmas, mindegyik más, mindegyik változatos, éppen ezért mindegyik különleges. És idén nyáron bekopogott A Lehetőség az ajtón: próbáljuk ki magunkat a kábeltévében!
Egész jó kis hétvégét zártunk Ashlarral, meg úgy általában a stábbal. Végre meg tudtam nézni a Kick-Ass 2-t (ami miatt már panaszkodtam a Filmbarátok búcsúzáskor is) és vasárnap felgördültek a függönyök a PlayIT elől is. Teljesen szubjektív beszámoló következik, mindkettőről.
Elég rövid leszek a Kick-Ass 2-vel, szerintem ez a film kurvajó volt, simán hozta az első rész groteszk, olykor melankólikus hangulatát, mégis vicces volt. A főszereplőkhoz képest mondjuk Christopher Mintz-Plasse figurája, Motherfucker már csak nevében is ellopta a showt szinte mindenkitől ... kivéve Jim Carreyt, bár róla egyre nehezebb eldöntenem, hogy a retro miatt érzem kivételesnek a helyzetét a vásznon, vagy azért, mert tényleg jó. És nehéz megmondani, mert tényeg jó :)
Szóval pont hagyjátok figyelmen kívül a zemberek véleményét és mindenki tegyen bátran egy próbát a Kick-Ass 2-vel, mert ... nem tudom, én bátran merem ajánlani.
Döbbenetes milyen szociokulturális távoktatás ha az ember egy online magazint vezetget. Nézegeti a kommenteket, a reakciókat cikken innen és túl és az évek során rájön pár olyan igazságra, amit mások csak az iskolapad szorgos koptatása mellett tudnak megszerezni - no offense. Az egyik ilyen felismerés, hogy néhányan ... najó sokan nincsenek tisztában azzal mit jelent az egyén és mit jelent a csapat.
