Nem szerencsés és talán nem is illik egy tragédia szennyeseit kiteregetni, mert a gyász mindenkinek saját keresztje és ahogyan normális ember más magánéleti dolgot sem oszt meg normális esetben szerintem ennek sem szabadna a nyílvánosság elött zajlódnia. Nem is elsősorban a veszteség mondatja / gépelteti velem ezeket a sorokat, sokkal inkább a düh, a csalódottság és a felháborodás.
Körülbelül egy évvel ezelött még 4 csodálatos tengerimalac büszke tulajdonosa voltam - mára hármójuk itthagyott minket. Ezt önmagában is nehéz feldolgozni, még egy ilyen kicsi élőlény esetében is, ám kettejüknél némi vígaszt jelentett, hogy Szotyi már öreg volt, Brad Pittnek pedig valami genetikai problémája jelentkezett, ami menthetetlennek bizonyult. George esetében nincs meg ez a feloldozás, hogy felsőbb erő szólította magához, amire nincs ráhatásunk. George még ma is élhetne. És ez a pozitív kilátás, ez a hatalmas HA jobban fáj, mint az, hogy most ugyanúgy nincs velem, mint társai.
Szombaton tartottunk egy laza szalonnázást a stábbal és megkértem “valakit”, hogy a vacsorát intézze a malackáknak. Többször is történt már ilyen, hogy elmentünk és addig ő viselte gondját a kicsiknek, mondhatjuk, hogy ez rutin feladat volt. Ehhez képest vasárnap reggel kicsit másnaposan, nagyon kialvatlanul hazaérek és azt látom, hogy George bent kuksol a házában, pedig jöttömre mindig elkezd lármázni és kaját lejmolni, teljesen mindegy mennyire jóllakott. Felemeltem a házat és látom a szemén, hogy nincs jól, a teste pedig fel van puffadva, mozdulni alig tud. Az etetője meg tele van szentjánoskenyérrel, amiből hetente legfeljebb 1-2 darabot kaphatna.
Azonnal hívom a Szent István egyetem egzotikus állatokkal foglalkozó osztályát, akik persze basznak hétvégén rendelni, sőt a flegma fasz aki felvette a telefont éppen csak nem azzal fogadott, hogy a beteg tengerimalacos hülyeségemmel ne fárasszam már őt. Világos, hiszen ők “csak” állatorvosok.
Ezek után gyorsan konstatáltam a helyzetet, hogy hétvégén itthon nincs érdemi állatorvosi ügyelet. Akiket hívtam mindenki hárított, hogy senki nem foglalkozik tengerimalaccal, azt vigyem valahova máshova. Az egyetlen hely, amit ajánlottak Dr Gráf volt a XI kerület Fehérvári út 38/A alatt, de ő vasárnap csak 17:00-tól rendel 20:00-ig. Oké, hogy vasárnap van, de elhivatottsági gyorstalpalónak tökéletes volt. Emlékeztetőül, még bőven délelött van, amikor ezeket a köröket lefutom, tehát várjak még bő 6-7 órát, mire egyáltalán valaki hajlandó lesz foglalkozni a beteggel.
Oké, kezembe veszem a dolgot, elmegyek görcsoldóért az őrmezei patikába (nincs nyitva), majd a savoya parkbeli patikába (sincs nyitva), majd az Allee bevásárló központban végre találok két ezer forintért espumizan emulziót, hátha egy kicsit könnyebb lesz Georgenak. George ekkor már olyan állapotban van, hogy nem tud nyelni. Úgy döntök, hogy elviszem a közeli Dr Juhász Tamás állatorvoshoz (akinél egyszer már beszoptam Brad Pittel, mivel a kezelés ideje alatt találták közölni velem, hogy ők igazából nem is egzotikus állatra szakosodott orvosok, de sajnos nincs más választásom). Kap valami lórúgás erejű és méretű infúziót, fájdalomcsillapítót, bélmozgássegítőt, meg mittudomén mit. Látványosan jobban ugyan nincs, de legalább fájdalmai sincsenek. Ez kerül közel ötezer(!) forintba. George hazakerül, Ashlarral tartjuk a lelket egymásban, hogy nem fog rosszabbodni az állapota...
(George és Brad)
Háromnegyed 5 van, George nyöszörög, valószínűleg kiment a fájdalomcsillapító hatása. Nem baj, mert Dr. Gráf végre rendel, bekerül George a szállítóba, pedig jól tudom, hogy minden érintés és az emelés is fáj neki, de muszáj ezen túl lenni. Elmegyünk oda, beérünk 1-2 perccel 5 után a rendelőbe. Balkáni állapotok mindenütt, fény egy szál sem, kutyák, macskák, tengerimalacok és gazdáik vannak összezárva kábé 20 négyzetméteren valami amorf geometriájú váróban, ahol kitömött állatok, koponyák és formalinos üvegek alkotják a díszítést. Inkább emlékeztet kísérleti laborra, mint rendelőre. Egy valami nincs, információ. Senki aki ezt a szerepet betöltené, hogy van-e bent valaki, meddig kell várni, egy lélek nincs aki felmérné a rendelési idő három órájában(!) ki kerüljön sorra. Ki hozta csak manikűrözésre a kutyáját, vagy kinek haldoklik a tengerimalaca. Kurva nagy mázli volt, hogy mi jöttünk sorra, de így is egy órát(!) vártunk, kezemben a szenvedő, már nyöszörgő George-dzsal.
Mire bekerültünk kapott beöntést, infúziót, mindenféle bizarr koktélt. Közölték, hogy a malac állapota kritikus, de hálistennek a testhő normális és mintha kezdene fellazulni a pocakja és már beszéltük is, hogy holnap 9:00-re vissza kéne jönnünk George-dzsal, majd megkértek minket hogy üljünk le hátul és várjuk meg, mert bármelyik pillanatban megindulhat az emésztése - addig fogadják a többi beteget. Három perccel a reménykeltő diagnózis után nem hogy nem indult meg az emésztése, de George lélegzése leállt és meghalt. A doktor nyugtázta, majd teljes lelki nyugalommal kiállította a számlát több, mint hat ezer(!) forintról. Hozzátenném, amikor Bradet kezelték a Szent István egyetemen legalább annyi együttérzés volt az orvosban, hogy egy halott állatért - közvetve az ő szakmai kudarcáért - nem kért pénzt. Nem voltam abban a lelkiállapotban, hogy groteszk módon a pénzről álljak neki vitázni a halott malackám fölött, viszont fokozottan érzékeny lettem a tapintatlanságra. De tegyük fel, hogy éppen tapintatos akart lenni és nem akarta kimondani, hogy nincs sok hátra … de kérdem én, nekem, mint fizető ügyfélnek nem jár az igazság, ha már a szakszerű, szakértői eljárás nem / sem?
Egyébként meg van itthon bárki, aki meg tud menteni egy élőlényt? Úgy értem akárkit? Csillagászati pénzért tanítjuk, oktatjuk az orvosainkat, százával köpi kifelé az egyetem őket és itt tartunk. Több tízezer forintomban vannak azok a kontárok, akiktől akár otthon is maradhattam volna ezekkel a csöppségekkel és akkor az utolsó perceiket velünk töltik, nem pedig kísérleti malacként egy magát orvosnak mondó kuruzsló hideg asztalán, vegyszerekkel teleszúrkálva.
Legalább három különböző intézmény felkészültségét látva sajnos úgy látom - és ez az én szuverén, de határozott véleményem - hogy itthon csak az menjen orvoshoz, aki elötte már megírta a végrendeletét. Szkeptikusak az emberek az orvosokkal? Kurvára megértem! A többségük sem technikailag, sem emberileg, sem szakmailag nem elég felkészült ahhoz, hogy praktizáljon és emberekkel / állatokkal, vagy bármiféle élőlénnyel foglalkozzon és akkor még nem beszéltem Hektorról (fenti kép), a korelnök malackánkról, akivel Dr. Juhászéknál úgy bánt az ügyeletes orvos, mint egy utolsó ronggyal, de ezen miért is kéne meglepődnöm?
Ez az ország kurvára a balkán, itt mindenkinek kötelessége kussolni, fizetni és nem várni érte az égvilágon semmit. Azért, mert ő az orvos, ő tudja, én nem tudom, nekem egy dolgom van fizetni és konstatálni, ha ő elbasz valamit. A különbség az, hogy ha én hibázom a munkában, azt hibás cikknek hívják, az ő tévedését pedig halottnak. Kívánom nekik, hogy amikor a szükség úgy hozza, ugyanolyan orvos kezelje őket, amilyenek ők voltak, mert akkor nekik is tanácsos lesz végrendelkezniük a kivizsgálás elött, ugyanúgy mint az egyszerű embernek - tisztelet a kivételnek, bár nem tudok ilyenről. Az lesz a nap, amikor akasztják a hóhért!
