Itt-ott megosztottam, de a lényeg, hogy két vasárnappal ezelőtt belevágtam egy 14 napos kihívásba, ami annyiról szól, hogy nincs chips, csoki, alkohol, édesség, gyorskaja, üdítő, süti, kenyér és cukor. Rólam tudni kell, hogy ilyesmire ritkán vagyok kapható, lényegében egyáltalán nem, de részben éppen ez keltette fel az érdeklődésemet, másfelől meg az hogy túl voltam a szilveszter-karácsony kettősön, amikor a plusszok inkább jönnek, mint mennek. Harmadrészt az is motivált, hogy az edzőtermek mostmár hónapok óta zárva vannak, szóval ha keretek közé akarom szorítani az alkatomat, akkor marad a kiegyensúlyozott étkezés és a napvégi séta.

Nem lesz nagy meglepetés a cím után, de ez a 14 nap végül nem jött össze. Nem pusztán azért, mert ebbe az idősávba beleesett édesapám születésnapja, amit azért illik megünnepelni. Nem, egészen más miatt, de előtte mesélnék arról amit tapasztaltam. Szóval véleményem szerint ennek a tesztnek nem az a lényege, hogy milyen fasza ezek nélkül élni, számomra legalábbis nem ezt jelentette. Mondjuk a kihívás nagy része eleve nem volt feladat, mert chipszet egyébként sem eszem. Gyorskaját olyan ritkán, hogy szinte egyáltalán nem. Sütit legfeljebb ha olyan péksüteményekre értjük, mint a pogácsa. Üdítőket az utóbbi időben kezdtem el inkább fogyasztani. Cukrot szinte egyáltalán nem, a kenyérvagdosáshoz meg lusta vagyok – irritál, hogy a mostani kenyerek forgácsolódnak össze-vissza. Szóval nálam az alkohol és a csokibevitel volt inkább kérdéses. Pusztán az ezzel való szembenézés is lelkierőt igényel, gondolom szükségtelen kifejteni miért. Szóval, bár elbuktam, de előtte azért tapasztaltam ezt-azt. Először is, amit átéltem messze nem biztos, hogy másnál is ugyanaz lesz. Szóval ezek nem univerzális tapasztalások és élmények, csupán a saját érzékelésem.

Azt vártam, hogy ettől valahogy lényegesen egészségesebbnek fogom érezni magam. Ezzel szemben azt éreztem, hogy 8-9 óra alvás után is úgy kelek fel, mintha másnapos lennék. Nem tudom ez minek tudható be, de mintha a szervezetem több évnyi kimerültséget akarna bepótolni minden egyes este. Lehetne azt mondani, hogy a kései lefekvés a ludas, de az az igazság, hogy rám/ránk amúgy sem volt igaz soha, hogy aznap megyünk aludni, hanem inkább ilyen fél egy – egy körül. Ez nem változott a challenge alatt sem, szóval egyszerűen csak kimerült voltam a kvázi 14 nap alatt.
Ezzel egyiedjűleg meglepő módon több időm lett esténként. Nem tudom hogyan, de valahogy az 19:00 – 01:00 időszakot sokkal beoszthatóbban éltem meg. Sikerült beillesztenem az olvasást, napközben összeraktam két IKEA szekrényt, amit (magamat ismerve) hétvégéig csak halogattam volna, volt időm lemenni Adrival sétálni, főztünk együtt, meg ilyenek. Valahogy sokkal minőségibb lett az időtöltés, mintha azt a gyomor mintájára a bor, meg a rágcsák töltötték volna ki.
Egy másik fejlemény az lett, hogy egekbe ugrott a teafogyasztásom. Természetesen cukor nélkül. Eleinte mézzel, utána már az sem. Szerintem egy nap másfél – két liter teát megiszom azóta is. Ez azért érdekes, mert az egész kihívás alatt nálam az alkohol kérdés volt a legtörékenyebb szempont. Nem akarok mértékekbe belemenni, de okom volt azt hinni, hogy itt fog megcsúszni az egész. Meglepő módon nem. Sőt olyannyira nem, hogy ezt a ritmust még sokáig tervezem folytatni, mert érzem egyszerűen hogy egészségesebb, tartalmasabbak a mindennapjaim nélküle és nem mellesleg olcsóbb.

Viszont volt valami, amin megbotlottam. Ez pedig nem más, mint a csoki. Nem is a csoki úgy általában, mert ha csak valamilyen csoki lett volna otthon, az nem hozott volna tűzbe. Szeretem az édességet, de ugyanúgy megvagyok nélküle, mint a gyorskaják nélkül. Viszont betege vagyok az oreónak. Főleg az oreós Milkának és mivel ezt tudja a család karácsonyra kaptam vagy három táblával. Így is komoly önuralomra vall, hogy huszonnegyedike óta tegnap bontottam fel az elsőt, de a tegnapi nappal úgy érzem hogy minden kifogást és magyarázatot elvesztettem arra, hogy szembenézzek vele: elbuktam a 14 napos kihívást. Viszont én nem így fogom fel. Számomra ez a kihívás egy remek önismereti tréning volt, hogy megismerjem önmagam és megismerjem a gyengeségeimet. Afféle belső utazásnak a létező leghasznosabb esemény volt és ebből a szempontból 2021 már egy jelentős tapasztalattal indul. Tudom mik azok a szokásaim / gyengeségeim, amivel szemben hatékonyan fel tudom venni a kesztyűt és mik azok, amik (egyelőre) erősebbek nálam. Szóval a 14 napomat elbuktam, de nem élem meg kudarcként. Sőt, képzeletbeli serleg helyett tükröt kaptam a végén. Nem vagyok maradéktalanul elégedett az eredménnyel, de végre látom mit kell tennem.