Tanácstalanul áll az ország - magára még valamit is adó közvéleménye - az előtt, hogy a tanár-diák tüntetések nem képesek megmozgatni a lakosság túlnyomó részét. Hogy vajon miért nem érzi minden ember, hogy a tanár/oktatás jelenti a jövőt? A közösségünk jövőjének garanciájának számító pedagógusok hogy nem váltják ki ösztönösen a szolidaritás gesztusát? Hogy ha nem lesz aki megtanítja a gyereket írni és olvasni, számolni és arra, hogy az északi-középhegységet ne az Alföldön keresse a térképen, akkor olyan szellemi sötétség borul Magyaroroszágra, amilyet még soha korábban nem láttunk, pedig év(tized)ek óta szajkózzák sokan, hogy ennél nincs lejjebb.

Úgy gondolom ehhez alapvetően tisztában kell lenni azzal, hogy a mostani hatalom páratlan magabiztossággal használja ki a társadalmunkon szerkezetén keletkezett réseket. Húzódjon az a Gyurcsány-Orbán, a gazdag-szegény, vidék-főváros, Magyarország-Brüsszel, Európa-migráns vonalon, de még egy összekacsintós zsidózás is belefér (Soros). A negyedik kétharmad igazolja, hogy erre széles körben van igény. Érdemes megvizsgálni ebből a pontból, hogy vajon miért lehetséges az, hogy a rendszer hagyja tüntetni a pedagógusokat – akikbe a státus törvénnyel még bele is törlik a lábukat – abban a magabiztossággal, hogy ez SEM fogja megrengetni a hatalmukat. Nekem van egy tippem, ami lehet, hogy igaz, lehet hogy nem, de mindenképpen érdekesnek tartom, hogy mostanáig senki sem foglalkozott vele. Nem lehetséges az, hogy a szélesebb körben vizsgált társadalom amúgy egyáltalán nem gondol pozitív előjellel a tanárokra? Nem lehetséges, hogy a magyar oktatási rendszert, élén a tanárokkal sokunk kifejezetten kellemetlen élményként élte meg? A tekintélyelvűségre építő cezarománia tenyészeteként? Ahol már a mi időnkben is olyan alakok számítottak továbbtanulásunk döntőbíráinak, akiknek minden magyar óra előtt fel kellett készülniük Petőfiből, vagy Aranyból? Akik már akkor is azért kerültek a katedrára, mert amúgy a szakmájukban leginkább margóra szorultak? Én még emlékszem azokra a pályaválasztási órákra, ahol a szülőknek odasúgták, hogy ha a gyereket sehova máshova nem veszik fel még mindig jelentkezhet tanári pályára. Kínos, de sokunknak – ki merem mondani, hogy többségünknek – ez az élménye a magyar oktatási rendszerről. És ez nem az utóbbi 1-2 generációban deprimálódott idáig. Kérdezzük meg nagyszüleinket, hogy nézett ki a fegyelmezés az ő idejükben? Olyanokat fogunk hallani, mint szamárpad, körmös, sarokba térdeplés, pofon … a testi fenyítés ugyanúgy része volt az oktatásnak, mint az iskolatáska, vagy a felelés. Ideje lenne szembenéznünk azzal, hogy sokan nem az utánunk jövő generációk felvilágosítójaként tekintenek a közoktatásra, hanem egy olyan kötelező nyűgként, mint egy időben a sorkatonai szolgálat volt. Ha csak magamból indulok ki az egész középiskolai időszakomból nem tudnék mondani egy megveszekedett tanárt sem, akinek örömmel ültem volna be az óráira. Egy tanévet nem tudnék mondani, amit kevésbé utáltam volna, mint az előtte-utána jövőket és egyetlen osztálytársat sem tudnék nevesíteni, akivel tartanám onnan a kapcsolatot. Ez az intézmény most szenved és azt kiáltja, hogy lehet hogy holnap nem lesz lehetősége tanítani és emellett őszintén csodálkozik, hogy azok, akiknek esetleg pokollá tették az iskolaéveiket nem rohannak tömegesen az oldalukra és nem rebegik könnytől fátyolos tekintettel: köszönöm, hogy a másodfokú egyenletet a tanárúr- és annak nádpálcájának árnyékában magolhattam be.

De ne legyünk igazságtalanok. Ennek a társadalomnak nem csak a tanárok játszották el a bizalmát. A hálapénzért a világ legtermészetesebb mozdulatával nyúló orvosok. A kisember segítői helyett a hatalom behajtószerveként működő rendőrök. A morális szerepvállalást nyiltan- és „szakmai ártalomként” ignoráló ügyvédek. A közhelyszámba menően korrupt politikusok. Az érdemtelenül-, cserébe piszkosul túlfizetett sportolók (elsősorban focisták). A város éjszakai utcáit hiénaként ellepő-, kerülőúton kívül mást nem is ismerő taxisok. A mindenkit lenéző szellemi munkások és a mindent tízszeresen túlárazó kétkezi munkások. És még sorolhatnám…
Az elmúlt néhány évtizedben komplett szakmák játszották el mindenki bizalmát, sőt ezek a szakmák egymás bizalmát sem élvezik pont a fenti okokból. Bárki mást ez zavarna, idehaza azonban természetes, mert ellenszenvet érezni és gyűlölni sokkal egészségesebb reflex a magyar társadalom szervereztében, mint azt hinnénk. Nem igazán tudok elképzelni olyan országot az Unióban, ahol a tendenciózusan lecsapolt és irányba állított haragra ilyen hatékonyan lehetne hatalmat/politikát építeni. Ez a méreg éppen ugyanúgy mételyezi a közgondolkodást, ahogyan más esetben tönkreteszi a gazdaszervet is. Aligha meglepő, hogy Magyarország vezető helyen áll a daganatos megbetegedésekben is. A magyar politika azonban még ebből is képes üzemanyagot termelni. Az oktatás nem most dől romba, hanem a körmös és a szamárpad idején kezdte el megásni a sírját. Művelői nem veszik észre, hogy az a fellegvár, amit ők a neuschwansteini kastélynak képzelnek sokaknak inkább emlékeztet a Bastille-ra. Hogy a tábla előtti felelések, amikre ők csupán osztályzásként gondolnak, sokaknak inkább emlékeztetett a nyaktiló felé menetelésre, vagy az orvosi rendelőben a kellemetlen diagnózisra várásra semmint a tudásuk próbatételére. Nem csoda, hogy sokan amint végeztek a középiskolával és megvan a kötelező érettségi úgy döntenek, hogy egy életre elég volt az oktatási rendszerből és messzire elkerülik utána a felsőoktatást.

Ez az igazi tragédia és ez nem most kezdődött, hanem már tíz éve is voltak jelei, amikor elkezdett apadni a továbbtanulási kedv. Nem emlékszem, hogy akkor kordont akartak volna bontani bárhol is oktatási reformot követelve…