Tegnap este valóra vált nem csak az én álmom, de a családomé is, mert mindenki prüszköl, hogy az OW nevében csak kockulok otthon, meg mittudomén, bezzeg ha elmennénk színházba, vagy operába, vagy hangversenyre akkor mennyivel egészségesebb lenne ... mármint ott ülni és nem otthon. Éljenek a korosztálybeli különbségek, de mindenki örülhet, mert olyan élményben volt részem a hétvégén, ami nem csak hosszú ideig emlék marad, de a családi kedélyeket is lehűti egy időre.
Nem fogom sokáig felvezetni a témát, a nemzetközi szimfónikus koncertsorozat, a Video Games Live háromszázadik állomása éppen Budapest volt és megdörrentették a klasszikus főcímdalokat. Némelyik a frissessége okán eleve már úgy volt hangszerelve, másokat 8 bitről írtak át vonósokra.
Az este során felcsendült a Castlevania, Metal Gear Solid, Skyrim, World of Warcraft, Mass Effect, Silent Hill 2, Earthworm Jim, Sonic the Hedgehog, League of Legends, Chrono Trigger, Monkey Island, Final Fantasy, Uncharted 2, Halo, Legend of Zelda, Journey, Mega Man, Kingdom Hearts, Shadow of the Colossus, Street Fighter 2, az Assassin’s Creed Unity betétdala, majd a koncertet a Portal 2 Still Alive-ja zárta, gyönyörű vokállal, egy szál gitárral, mulatságos háttéranimációval.
Az előadás (annak jellege okán) valahol félúton volt a komolyzenei és a rock koncertek hangulata között, ami kétségkívül izgalmassá és érdekessé tette a produkciót, viszont a tömegből reagálni rá már nem volt ilyen egyszerű. Az ültetett közönséget viszonylag bonyolult volt meggyőzni arról, hogy nyugodtan ordítsanak, üvöltsenek a zenészekkel, amikor a fellépés “nem rockos” oldala ezzel homlokegyenest ellentétes viselkedést kíván. Kicsit felemás, ám mindenképpen szimpatikus volt éppen ezért a játékzene komponistából lett showman Tommy Tallarico lendülete a szinpadon, ahogy a nosztalgia-faktort is felhasználva vezetett fel egy-egy dalt és csapott a húrok közé
Férfiként azért az is feltűnt, hogy ez nem egy klasszikus magyar előadás volt, hanem egy amerikai szellemiségű show. Ők már eljutottak odáig, hogy zenét a szemével is fogyaszt az ember, nem csak a fülével. Éppen ezért igencsak előtérbe tolták a latexnacis csinos hölgyeket, nem is beszélve az este dívájáról, Riva Taylorról, akitől férfitársaim azonnal szerelembe estek és itt nem csak a hölgy hangjáról beszélek.
A produkció hibátlan volt, az egyes számok között szórakoztató versus videók mentek a kivetítőn, ahol Scorpion rántja le Donkey Kongot a képernyő tetejéről, a Contra egyik kigyúrt katonája lövi sz.rrá a Duckhunt teljes látóterét, vagy amikor egy Chuck Norris figura pusztítja el az Angry Birs tornyot. A Sonicot és a Zeldát videóüzenetben konferálták fel annak zeneszerzői, a Metal Gear Solidot pedig maga Kojima (sőt, az este során a hangszórókból bekrákogott David Hayter is Snake hangján - óriási volt). És ha ez mind nem lenne elég a magyar zenészekből álló vonósokon, ütősökön, billentyűsökön, kóruson, mindenkin látszott, hogy élvezik az előadást - amire nyílván rátett egy lapáttal, hogy a turné végállomására hazaértek. Az egész előadás végtelenül profi, mégis könnyed és szórakoztató volt. Megadta azt az érzést, hogy nem egyszerűen csak a szoba sötétjében görnyedő játékosok vagyunk, hanem egy olyan szórakoztatóipari ágazat rajongói, aminek a minősége már bőségesen túlmutat ezen. Tallarico pedzegette is sokszor ezt a vonulatot, hogy játékok így, a játékok úgy és emlékeztetett minket, hogy sem ez a kezdeményezés, sem a belőle született CD-k (most jön a negyedik) nem jöhettek volna létre, ha nincs a Kickstarter és azon keresztül a számos támogató. Kicsit részeseinek éreztük mind magunkat annak, hogy ez az este így ahogy van, összejött.
Ezen az estén úgy ültem végig az előadást, hogy nem tudtam nem úgy viszonyulni a látottakhoz, mintha nem a gamer társadalom titkos ünnepén lenné(n)k. Szemtanúi voltunk annak, amit egymás között évek óta tudunk, hogy játszani nem csak jó, de ismerjük ezeket a dallamokat, emlékeket kötünk hozzájuk és érzéseket váltanak ki belőlünk. Teljesen mindegy melyik számról / játékról beszélünk, működik a mágia, mert működnie kell ... ha jó a dal. Mert azért kijött, hogy bizony vannak olyan tételek, amik hegyvonulatnyi epikusság (pl. League of Legends) ide, vagy végtelen egyszerűség (pl Portal 2) oda, egyszerűen kilógtak a sorból. Az Uncharted 2 zenéje eleve nem egy különösebben karakteres darab, de itt kifejezetten haloványnak tűnt, lazán mehetett volna helyette egy God of War, vagy Bioshock. A Mass Effectnek is jobban állt volna élőben az End Theme az inkább lassan beinduló, ambientes főcímdal helyett és ha őszinte akarok lenni Silent Hill témában nem éppen a Theme of Laura volt Akira Yamaoka fő műve, sőt ha már Silent Hill én nem is a második részt vettem volna elő, hanem például a negyedik részből a Room of Angelt, vagy az ötödikből a One more soul to Call-t.
Ezzel együtt a tegnapi este kihagyhatatlan volt. Akinek mégis sikerült lemaradnia róla nyugtassa a tudat, hogy a SYMA C csarnok közel tele volt, úgyhogy nagy eséllyel még vissza fognak térni hozzánk Tallaricoék és akkor, a második felvonásra minden egyes gamer húzza ki ide a belét, mert ez az este a miénk volt, nekünk és rólunk szólt. És ezt muszáj mindenkinek megtapasztalnia, hogy érezzük nem vagyunk egyedül a (videojáték) univerzumban. Ez nem csupán egy koncert volt, hanem a videojátékos társadalom első nagyszabású ünnepe!
Hamarosan érkezik a Theotherworldoffline bemutatója is :)
