Kábé egy-másfél hete kölcsönkértem Shirintől két darab PS3 exclusive játékot, hogy az anuális évzáró Év legjobbjai szavazáson legalább halovány fogalmam legyen arról mik jelentek meg PS-re. Mivel elég széles korosztályt lő be magának a Sony úgy általában, engem meg a világból ki lehet kergetni a Ratchet & Clank és hasonló próbálkozásokkal, így két cím pótlását tartottam kardinális kérdésnek. A Beyond: Two Souls-ét és a The Last of Us-ét. VIGYÁZAT, A FOLYTATÁSBAN SPOILER!!!
Spórolok magamnak némi időt, mivel Shirin mindkét játékot bemutatta már korábban nem fogok elmerülni a történetben, a fejlesztőkben, meg a többiben, kizárólag arról fogok írni nekem mit nyújtottak.
Szóval a Beyond: Two Souls egy újabb próbálkozás a Quantic Dreamtől, valahol a Heavy Rain vonalon, azzal a céllal, hogy minél vékonyabban fogjon az a ceruza, amikor választóvonalat kell húzni játék és film között. Ennek érdekében két húzónevet is felkértek teljes lemodellezésre, mocapelésre és nem utolsó sorban szinkronnak: Ellen Page-et és Willem Dafoe-t. A sztori ambíciózus, ezúttal nem egy sorozatgyilkos lélektani mibenlétét feszegeti David Cage, hanem azt mi vár minket a túlvilágon, illetve van-e értelme kaput nyitni a két világ között.
Tetszett, hogy a két fő karakter motivációs szála és egymás közti viszonyrendszere remekül fel van építve. A Page alakította Jodie kiskora óta kvázi laboratóriumi egérként tengeti életét, vágyik rá-, de semmi kapcsolata a külvilággal. Egyetlen társa a válla fölött lebegő Aiden, akire - szokás szerint - pályázik az Egyesült Államok mindenféle honvédelmi szerve a Pentagontól a CIA-ig, majd jön a szökés, akció, mittudomén.
Aztán ott van a családja elvesztésén búsuló Nathan, akinek innentől meg is indokolva miért foglalkoztatja a szellemvilág importálása. A karakterek nagyon jók, a cselekmény meglepően fordulatos és látványos, vizuálisan pedig egyszerűen besza-behu.
Ami leginkább nem tetszett, hogy a jelek szerint a filmes és játékvilág közti határ elmosásával nem a két világ kerül egyre közelebb egymáshoz, éppen ellenkezőleg, mintha egyre távolabb kerülnének a saját gyökereitől. Nagyon minimális interakciót kapunk a Beyondban és az sem különösebben szinvonalas (különösen igaz ez az akció részekre), ily módon csak jellege okán beszélhetünk játékról. Másfelől meg a történet szörnyen kusza, térben és időben ide-oda ugrál, amit a végén megértünk miért történik, de családi drámából eszkalálódni egy a Föld megmentéséért folytatott interdimenzionális világmegmentő expedícióba talán a kelleténél nagyobb túlzás, nem?
Mindnesetre egy kört simán ráver a 2010-es Heavy Rainre, de remélem a Cage következő projektje már inkább játék lesz, mint referenciaanyag Hollywoodba.
4/5
Aztán a másik reményteljes jelölt a Naughty Dog-féle posztapok The Last of Us. Ez a játék minden szinten feltörli az emberre a padlót. Nem nagyon tudom arányaiban hol tarthatok vele, mert még nem játszottam végig, de a legjobban az lepett meg, hogy ennek a játéknak művészi tartalma van. Az Uncharted után ezt hitte volna valaki? És ez nem az Uncharted ellen szól.
Bevallom amikor először hallottam a koncepcióról nagyon idegenkedtem tőle. Spóráktól fertőződő emberek? Kislányt eljuttatni A-ból B-be és ez konkrétan a történet? Két szereplőre helyeződik a fókusz és nincs co-op? Oké, egy újabb periférikus világ vége játék, nincs belőle elég a piacon (sarcasm).
Azonban a The Last of Us minden egyes mozzanata, pixele, lelkének minden szilánkja átgondolt és tudatos. Élből ez a játék nextgennek látszik, simán. Olyan nagyfelbontású textúrák vannak mindenhol, hogy órákkal később, akár 10 óra után is rá lehet csodálkozni egy-egy belvárosi sikátor kidolgozottságára. A játékmenet amúgy eléggé puritán, de a szó jó értelmében. Lényegében az Uncharted alapjaira építkezik, de annál jóval személyreszabottabb. A nyersanyag komoly szempont a játékban, ebből kell mindenféle fegyvert, csapdát, EÜ csomagot hekkázni magunknak, vagy éppen a fegyverünket fejleszteni. Amúgy meg teljesen mindegy, mert a játék igazi lénye maga a két szereplő és a köztük lévő egymásra utaltságból fakadó kapcsolat. Valóban Ellie eljuttatása a lényeg A-ból B-be, viszont ami út közben történik, attól lesz a The Last of Us ennek a generációnak az egyik legjelentősebb alkotása. Ha valaki a fejét is használja (rajta szemmel, füllel, stb) és nem csak az ujjait, akkor észre lehet venni, hogyan hódítja vissza a természet, amit az ember a civilizálódás nevében az évek során elbitorolt tőle. Nővényzettel benőtt főutak, futónövényekkel borított toronyházfalak, mohaborította autók és mindenek felett az itt jelenlévő csend. Merthogy ezeken a pontokon nincsenek se járőrök, se szörnyek. Mintha ezek a lények is a letűnt civilizáció nyomorúságos beton és téglafalai között lennének csak életképesek, attól függetlenül, hogy persze ki is tudnak jönni onnan, de ettől még érdekes. Igen erős kontrasztot teremt a játék természet és ember között. Ezek után nem is csoda, hogy a “zombi” jelenségért sem egy elcseszett kémiai kísérletet tesznek meg felelősnek, hanem spórákat, természetes spórákat, mintegy természeti csapást az emberiség ellen.
Nagyon tetszett emellett, hogy a játék szociológiailag is érzékeny. Félidőtájt összefutunk egy másik túlélőpárossal, két testvérrel, akiken látszik az egymásba kapaszkodás, nem csak a köztük lévő szeretet okán, de talán a kétségbe esettség is, hogy már csak ők maradtak egymásnak. Amikor a kisebbik megnyeri a megfertőződött/meghal finálét, bátyja igazi félelme is felszínre tör. A magánytól való félelem gyengesége, be is végzi ott helyben. Hirtelen minden értelmet nyer ebben a világban, főszereplőnk Joel ridegsége is útitársa iránt. Ugyanakkor a The Last of Us haszonsít egy univerzális szimbólumot is, a gyermeki ártatlanságot. Ellie egy életvidám, szeretetéhes lány, aki felnéz Joelre, bízik benne és számít rá. Az ő karaktere kvázi reménysugárként járja át ezt a pokoli világot, hogy talán van még remény. A figurát azonban formálja a környezete, a rengeteg halál, a gyilkosságok, az életveszély. Egy idő után ezt a gyermeki tisztaságot féltjük leginkább és új jelentést kap a The Last of Us, új dimenziót nyer, hogy a világ vége végülis mikor jön el? Hogyha kiírtják egész Bostont, vagy ha a túlélők és főleg az utánuk jövő generáció elveszíti a reményt a szebb világra, vagy szimplán túlélésre?
Mondom, még nem játszottam végig, de ennek hiányában is azt kell mondjam, videojáték vonatkozásban ez az év a The Last of Us-ért kezdődött el januárban. Emelem a kalapom a Naughty Dog elött, köszönöm, hogy az előzetesek alapján tévesen ítéltem meg a játékukat.
