Gyerekkorom óta járok koncertekre, megtippelni sem tudnám, hogy hány fesztiválon, egyéni koncerten és klubbulin voltam életem során és mindegyik jó volt a maga nemében. Egy nemzetközileg elismert zenekar koncertjét ritkán lehet elszúrni, részint a mögötte álló kiszolgálószemélyzet (ipar?) miatt, másrészt mert ha minden csak nagyjából szól jól, akkor is a hangulat sodorja az embert. Ha pedig azt vesszük hogy idén egy helyszínen lehetett megnézni Rob Zombiet és Limp Bizkitet, hogy a francba mondhat erre nemet az ember.
Ezúton szeretnék köszönetet mondani Pölczman Bálintnak, azaz Pöcöknek, aki a fináléban jelezte, hogy megválna két jegytől, áron alul. Lecsaptunk rá Ashlarral és mégegyszer köszönjük a lehetőséget.
Szóval, valahogy úgy alakult, hogy a Powerman 5000-et lecsúsztuk. Adri kicsit sajnálta, én annyira nem. Bementünk, elfoglaltunk az egyik billegő asztalt valahol a technikusi állástól hátrébb, ahonnan sejtésünk szerint remekül be lehetett látni a nagyszínpadot. Ennél a pontnál a Megadeth lett volna a soron következő fellépő, ám ők minden európai koncertjüket lemondták idő közben, így helyettük egy jóval kisebb név, az amerikai Battlecross állt színpadra. Arról most ne beszéljünk, hogy ez pár héttel korábban milyen mértékű hisztit generált az elővételesek között, akik váltózenekarként minimum egy Heaven Shall Burn-t, vagy egy Alice in Chains-t vártak volna. Szerencsére ezzel a Battlecross is tisztában volt és a fellépésük egy órája alatt többször hangoztatták, hogy tudják, ők nem a Megadeth. Őszinténszólva a frontember szimpatikusabb volt, mint a zene amit játszottak. Tipikusan az a műanyagcsomagolású amerikai trash, ami mindenféle meglepetéstől mentesen, időnként döngölősre váltva próbálja mozgásra bírni a közönséget. Nem volt rossz, kitettek magukért, de messze nem voltak egy ligában talán még az elöttük játszó és részünkről elszalasztott Powerman 5000-rel sem.
Ezt követően az átszerelés és a hangolás idejével megjelentek a retro horrormolinók Frankensteintől King Kongig - Rob Zombie előjelek. Azt kell mondjam, hogy szerintem(!) Rob Zombiet vétek lemezen hallgatni. Ez az ember teljesen mindegy milyen zenét játszik szenzációs frontember, egyszerűen nem tudtuk levenni a szemünket azokról a nevetséges, mégis a díszlet összképébe tökéletesen beleillő kosztümökről, amikben úgy pörög-forog, ugrál, szökdécsel a szinpadon, hogy fenntartások nélkül elhisszük neki ő a saját zenéje legnagyobb rajongója. Teszi mindezt közel 50 évesen.
Meglepő módon a zenéjére is egy idő után határozottan rá lehet hangolódni, elkapja az embert a Zombie-buli érzése. Mert tévedés ne essék, ez a zene nem azért létezik, hogy újradefiniálja a rockzenéről alkotott fogalmainkat, komplex társadalmi problémákról értekezzen, vagy hogy rehabilitálja a poros true metal romantikát, csupán örömzene. Annak viszont nagyon profi és a szükséges mértékig látványos. Tegyük hozzá szükség is van rá, mert utóbbi nélkül Zombiék inkább klubcsapat lennének, ennek a zenének ugyanis sok keresnivalója nincs a nagyszínpadon. Éppen ezért igenis szükség volt a közönség közé bedobált lufikra, a háromszori átöltözésre és a fent említett klasszikus horror háttérre.
Zombie fellépése alatt sikerült amúgy összefutnunk freddyD-vel is, a hazai Limp Bizkit koncertek elmaradhatatlan pillérével. Feszülten vártuk, hogy elüsse az óra a fél tízet, hogy színpadra lépjenek Fred Dursték.
Azért azt hozzátenném, hogy én még a true-nu metál ellentét derekán csöppentem bele ebbe az egészbe, amikor a középiskolai mikrotársadalom alapköveit olyan - ma már nevetséges - ellentétek alkották, mint hogy ki hallgat IGAZI(!!!) metált. Persze ebbe a Korn, a Deftones és főleg a Limp Bizkit nem fért bele. Ők az ellenkultúrát erősítették. Aztán ahogy öregszik érik az ember rájön, hogy ennek a mondvacsinált farokméregetésnek semmi értelme, majd még valamivel késöbb ex-true metálosként azon kapja magát, hogy fizet egy Limp Bizkit koncertért.
A lényeg, hogy fél tízkor színpadra állt a Limp Bizkit és onnantól lényegében az összes slágerüket eljátszották, azaz a fél Chocolate Starfish lemezt (Hot Dog, My Generation, My Way, Rollin, Take a look around, Boiler), de volt Nookie, Break Stuff, Gold Cobra, Faith és ha már ez utóbbinál tartunk egy egész rakás feldolgozásba kezdtek bele. A legmeglepőbb az volt, amikor valamelyik Metallica számot úgy játszottak, hogy legfeljebb Durst hangjánál lógott volna ki a lóláb, hogy nem Hetfieldék tépik a húrokat. Ettől eltekintve viszont a kelleténél több volt a feldolgozással bíbelődés, ami egy húsz éves bandától, hat lemezzel a hátuk mögött talán egy kicsit túlzás.
Viszont tény és való, hogy a Limp Bizkiz úgy szólal meg élőben, hogy azt minden koncertjáró fesztiválőrültnek egyszer életében látnia kell. Én tömeget ennyire egységesen csápolni / ugrálni / üvölteni / tombolni még nem láttam, pedig mondom, gyerekkorom óta járok koncertekre. Kicsit aggódtam, hogy a zenekarnak hogy fognak állni a Starfish lemez 14 évvel ezelötti számai (te jó ég, akkor érettségiztem), de tökéletesen átjön. Szerencsére nem kísérleteztek a lassabb tételekkel, hanem kifejezetten belegyalulták a közönséget a talpaink alatt recsegő-ropogó gerendákba és ... így belegondolva nem hittem, hogy ilyen élménnyel fogok gazdagodni egy Limp Bizkit koncert alatt. Még ennél is jobban meglepődtem, amikor százával láttam az ördögvillákat formáló kezeket a levegőben. Legalább ugyanennyire tanulságos volt, amikor Durst megkérdezett minket, kinek kell holnap, azaz kedden dolgoznia. Voltak azért kezek rendesen a levegőben és ekkor merült fel bennem, hogy lehetsége-e, hogy ez ugyanaz a korosztály, akik annó ördögvillát lóbálva kifikázták a Limp Bizkitet?
Erről hosszan lehetne értekezni, de az biztos, hogy erre a koncertre nagyon nem hiányzott a Megadeth. Zeneileg egyszerűen nem passzoltak volna a repertoárba. Nekem viszont hatalmas élmény volt látni élőben a Limp Bizkitet és életem egyik legjobb koncertélményével gazdagodni.
