Hétvégén megelégeltem, hogy utcahossznyi lemaradásom van filmek terén, úgyhogy elhatároztam pótlom az idei év két nagy blockbusterét - éljen a mainstream. Tegyük hozzá, hogy azért nem volt könnyű meccs, pláne Ashlart meggyőzni, hogy éppen a fenti két filmre csesszük el a vasárnapunkat. Viszont sok egyéb elfoglaltság mellett erre a hobbira történetesen olyan kevés idő jutott, hogy belegondolni is rémísztő, de ne is tököljünk ezzel, lássuk milyen érzés Marvel filmet nézni.
Kezdjük Peter Parker újragondolt hálószövő marhaságával, a Csodálatos Pókember 2-vel. Igen, marhaság. Fárasztó, kétdimenziós, elnagyolt, fellengzős marhaság. Mint egy kupac szar csillagszóróval a közepén. Nem viccelek!
A film több közhelyes üzenetet is igyekszik a néző szájába rágni, amik együtt nem tesznek ki egy faéket (a nagyobb erő nagyobb felelősség (Pókember), a semmibevett kisember hatalommal (Elektro), az elkeseredettség romboló ereje (Zöld manó)) amikkel amúgy lehetne kezdeni valamit, de nem Marc Webb rendezőnek. Ez az ember egészen egyszerűen képtelen akár egyetlen jelenet erejéig is érdeklődést kifacsarni a nézőből, ami nagy szó tekintve, hogy a Sony adott neki mindehhez 200 millió dollárt, valamint két és fél órányi játékidőt. Percenként másfél millió dollárból szar filmet csinálni pedig még amerikában is luxus.
A Csodálatos Pókember 2 egyszerűen minden szinten el van b.szva, még az erősen túlszaturált látvány is csak addig tűnik jónak, amíg nem látja az ember az Amerika Kapitány 2-t. Andrew Garfield csinálhat akármit annyira nem szimpatikus, hogy a film egésze alatt jobban foglalkoztatott vele kapcsolatban hogy a bánatba gyömöszöli bele mikrofonséróját a maszkjába. Pedig addigi élete egyik legfontosabb felfedezésére készül, mégsem tudott egy jottányit sem érdekelni.
Az Emma Stone-nal folytatott szeret-nem szeret románc is olyan súlytalan maradt minden fátyolos túldramatizálása ellenére, hogy szinte csak nem írták ki a kép aljára, hogy időhúzás - ami nagy szó tekintve, hogy az életben is egy párt alkotnak. Értem én hogy meg kell mutatni Peter Parker emberi oldalát is, de ehhez nem ártana valaki aki ért is az érzelmek bemutatásához - a kamera mindkét oldalán.
A legszórakoztatóbb mégis Jamie Foxx (Electro) és Paul Giamatti (Rino) takarékláng-alakítása volt. Nekik nem voltak illúzióik, hogy mit vállaltak. Amíg nem kell játszaniuk egy valódi(!) filmben(!), addig eljönnek bohóckodni ebbe a két és fél órás videoklippbe. Jó pénz és semmit sem kell felmutatni - az majd a CG kollegák dolga lesz. Figuráik még a Raimi-éra rosszfiúi mellett is eltörpülnek, pedig azok sem nyitottak új dimenziót a nemezisek kézikönyvében. Jamie Foxx kapott cirka 12 mondatot, Giamattinak meg csak gonoszul kellett nevetnie, de kellettek a nevek, különben ki nézi meg ezt a szart?
De tegyük túl magunkat a színészeken. Mi a jó nyavaja akar lenni ez a film? Ki a franc tudja ezt komolyan venni? Ilyenkor jönnek a “pókvédők”, hogy dehát Pókember egy ilyen figura. De nem csak vele van a gond, az a baj, hogy a konfliktusoknak ugyanúgy nincs súlya, mint a vérszegény poénkodásának. Komolyan Harry Osborn azért gyűlöli meg Pókembert mert az nem adja oda neki a vérét? Komolyan Electro azért gyűlöli meg Pókembert mert nem emlékezett a nevére? Írtó pipa lehet a sarki zöldségesre is.
Azok a maskarák is olyan mérhetetlenül hülyén néztek ki, hogy minél többet tudunk meg az OsCorpról annál lejjebb ássa magát a film. Egy genetikai kutatásokkal (is) foglalkozó cég mi a rohadásnak gyárt katonai páncélzatot. De tegyük fel, hogy gyárt. Mechával keresztezett orrszarvút? Cirkuszi látványosságnak beillő repülő platformot? Ezeket az eszközöket 10 éves gyerekek(nek) tervezik???
De tegyük magunkat túl a színészeken és a történeten, mondjuk hogy csak látni akarunk egy pörgős, nem túl összetett, de látványos akciófilmet. Hihetetlen, de a Pókember 2 még itt sem tud megfelelni a várakozásnak, pedig második rész lévén már a karakteralkotás keresztjével sem igazán kéne foglalkoznia, nyugodtan építhetne a cselekményre. Nem vicc, minden karakter kap egy háromszavas medret a filmben, ami annyira jelentéktelen, hogy konkrétan nincs történet!!! Viszont annyit szüttyög Webb ezen a semmin, hogy a két és fél órás filmben van összesen 15 perc akció … a többi merő dögunalmas vergődés halálosan jelentéktelen dolgokon, középszerű színészi alakításokkal. A látvány pedig hiába jó, annyira túlnagyolt és öncélú, hogy néha már azt hittem az új InFamoust nézem, nem is a Pókembert. Ráadásul még hangkeverés is szar, pedig az ilyesmi csak kirívó esetekben szokott feltűnni. A zenei betétek annyira túlsúlyosak, mintha videoklippet néznénk. Ennek egy hatása van, hogy még jobban kirántson minket az élményből és egy méregdrága MTV díjátadó felszopó videójának benyomását keltse. A finálénak szánt nagy leszámolás Elektróval meg szerintem önmagában Arany Málna díjas pillanat. Úgy van vágva a zene és Pókember ide-oda pattogása, hogy a füstös kocsmák csilingelős flippereit juttatja az ember eszébe. Emlékeztetőül, ez a film 200 millió dollárból készült!
Vannak akik az Asylum filmeket szidják, de az Asylummal kapcsolatban legalább nincsenek illúziói az embernek. A Csodálatos Pókember 2-vel kapcsolatban viszont legfeljebb a CG utómunkában alkot elfogadhatót, filmként olyan igénytelenül összecsapott, stílustalan, minősíthetetlen hulladék, ami ha egy lehellettel igénytelenebb lenne, akkor vallatni lehetne vele.
1/5
Mire a Peter Parker agónia végetért az Amerika Kapitány: A Tél katonájára minden illúzióm eloszlott, hogy értelmes filmet fogok látni. Ehhez képest a Kapitány már az első 10 percben jobban lekötött, mint ízeltlábú haverja.
Kezdjük azzal, hogy a CG nem nyomja el az Amerika kapitányt, meglepő módon a studió úgy döntött, hogy az első rész sikere után kicsit visszafogják a brandet és lassítanak rajta. Persze nem számottevően, de a fókuszpont eltolásának eredményeként nyert hangsúlyosabb realitás és a több párbeszéd határozottan jól állt a folytatásnak, meg eleve ad egy státuszt, ha Robert Redford a rosszfiú.
Nem igazán tudnék konkrétumot kiemelni az Amerika Kapitány 2-ből, egy egyenletes tempójú, korrekt akció-thriller, ami már több, mint amit vártam. A legtöbb fordulat persze előre kiszámítható, nem nehéz kitalálni ki lesz a Tél katonája, nem nehéz kitalálni hogy Redford lesz a gonosz, ahogyan Nick Fury sem az a fajta akit csak úgy lelőnek.
Ami leginkább tetszett, hogy habár a történet nem egy különösebb eresztés, mégis kihozták belőle amit lehetett, ha nem is a maximumot. Azzal nem értek egyet, hogy ez az új James Bond meg más hülyeségekkel, amivel egymásra licitálnak a “hozzáértők” a neten, de tény, hogy jó lett a végeredmény. Lekötött, a bunyók lélegzetelállítóan koreografáltak, a humor akkor és ott üt amikor kell, de leginkább jól esett látni, hogy ez a brand igyekszik túlnyúlni önmagán és a közhelyeken túlmutató üzenettel gazdálkodik. Aztán lehet, hogy csak az bizsergetett jóérzéssel, hogy végre nem világító, transzplanetáris gonosztevőktől kell megmenteni a Földet, hanem politikai ármánytól. Így utánagondolva még azt is megkockáztatnám, hogy az eddig készült legjobb Marvel film, igen, tudván tudva hogy volt valamikor Avengers mozi is.
Ezzel együtt közel két és fél óra a kapitányból is sok volt. Hiába jó a film és hiába jó látni, hogy valaki végre próbálja a képregényfilmeket kirángatni a dágványos infantilizmus süppedő melegéből, egészen egyszerűen nincs két és fél órányi tartalom a filmben. A dramaturgia és a rendezés persze van annyira profi és feszes, hogy ez ne legyen a kelleténél feltűnőbb, de nem igazán értem miért hiszik azt a Russo tesók, hogy a Tél katonájában egy Tolkien-kötetnyi mondandó rejlik.
