Elöljáróban fontos leszögeznem, hogy én abszolút új vagyok a Sevenfold fedélzeten. Kábé két éve ismerkedtem meg a zenekarral és ha nincs a borbélyom (Kowy, innen is halihó) akkor tuti hogy megmaradnak nálam egy igen méltatlan fiókban, ahova a szétvarrt, felfújt izomzatú, szépfiú amerikai rock csapatokat szokás gyűjteni, a rendszerezés tétje nélkül. Na ekkor jöttek szépen sorra a lemezek és két éve gyakorlatilag bárhova megyek a városban előbb-utóbb szinte mindig előkerül egy Sevenfold szám és onnan már várja sorát a többi is.
Szóval nagyon vártam, hogy az első (számomra) új Sevenfold album milyen erővel fog magával ragadni. És szándékosan nem a gyomros, vagy a pofánvágás szót használom, mert ezek a dalok nem a szó hagyományos értelmében ütnek (általában), hanem a maguk sevenfoldos módján gazdagon tarkítottak annyira, hogy többet nyújtanak a direkt metál élménynél. Valami ilyesmit vártam a Diamond in the Roughtól is és kimondom az elején, csalódtam. Már a lemez előszele sem ígért sok jót, de innen még simán lehetett volna fordítani a helyzeten, sőt innen szép győzni csak igazán, bár az évek előrehaladtával egyre kevésbé hiszek a csodákban. Közben kiderült, hogy ez az album nem is új dalokat fog tartalmazni, hanem a korábbi lemezekről lemaradt(!!!), évek óta felhasználatlan számok afféle - Worst of(?) - válogatása lesz, szóval tényleg nehéz megúszni azt a gyanút, hogy a zenekarnak évek óta semmi ötlete új lemezre. Mikor ezeket a sorokat írom már háromszor-, de lehet hogy négyszer végighallgattam a Diamond in the Rough-t és bár vannak jobb pillanatai a lemeznek, de ezeket is árnyalja egyrészt azok gyér száma, másrészt a tény, hogy ezek nem új dalok, hanem visszakérődzött régiek.
A lemeznyitó Demons a két percenként egymást érő váltások ellenére teljesen felejthető. A Girl I Know legalább döngölősen-, panterás riffekkel indul, nem is értem miért nem ezzel a számmal indult a lemez, majd a szó jó értelmében elszáll a dal, de azért nem szakadt le az állam.
A Crossroads-ról nekem valamiért a God Damn ugrott be időről időre, abban is ott az fojtott energia ami egyszerűen nem tud elszabadulni. Valami hiányzik belőle. Szerintem.
Itt jutunk el a Flash of the Blade c. Iron Maiden feldolgozáshoz, ami szerintem teljesen felesleges volt, a lemezre került Walk és Paranoid nekifutásokkal együtt. Az Until the End viszont magasan(!) az album legjobb dala. Mondjuk ebben benne van, hogy egyfelől átlagon felül nyitott vagyok a líraibb hangvételre, másfelől itt akkorát énekel M Shadows, amire talán a személyes kedvenc Waking the Fallen időszak óta nem volt példa. Hasonló lesz később a Set me Free, ami jóval egyszerűbb szerkezetű, viszont az élő koncertek öngyújtós / mobil lámpás akcióhoz tökéletes alapanyag. Merőben más a szaggatott basszussal és lábdobbal érkező Tension, ami szintén nem rossz, viszont a záró szólógitártéma szerintem akkora Muse nyúlás, mint ide a Rudabányai-tó és igazából ez volt az amire felkaptam a fejemet. A The Fight igen érdekes, mert ez a dal mintha a címben hordozott harcot vívná önmagával, nehogy átcsússzon valami tingli-tangli rádiórockba. Meglepő módon ettől éppen a refrén menti meg, azzal kap némi karaktert, de ahogy lement az alig több, mint négy perc egy dallamra nem fogunk emlékezni belőle.
A Dancing Dead azért érdekes eset, mert ebben a dalban minden megvan, hogy az ember ne szeresse, de mégis baromi fogós darab ... úgy a közepéig, mert onnan meg szétesik. Következik két újabb feldolgozás, ezúttal saját maguktól, az Almost Easy és az Afterlife. A hangszeres részt rendesen megtolták, de a szándékon túl nincs itt semmi érdekes, az eredetik körökkel jobbak.
A St. James a stadionrockos ó-ó-ó elemektől eltekintve egy meglepetésektől mentes, kellemes autós zene. A 4:00 AM egy újabb emlékezetes pillanatok nélküli 5 perc. Mire pedig eljön a Lost it All már kezdem érezni a 16 trackből álló album hosszát. Nem rossz, élőben biztosan húzni fog, de senki nem fogja torkának szegezett késsel követelni, hogy erre cseréljék le a Bat Country-t.
Ez az album egy tipikus B-oldal válogatás. Pár ritka esettől eltekintve szerintem senkit nem vert volna ki a ragya, ha a Diamond in the Rough ott marad valahol a tartalék ötletek között. Kicsit aggódva gondolok bele abba, hogy egy alig húsz éves zenekar, alig 40 éves tagjai, mindössze hét album után (ami például az Iron Maidennél azt jelentette, hogy még kanyarban sem volt a Fear of the Dark) ilyen gyorsan eljutottak oda, ahova az ő ligájukban még hosszú-hosszú évtizedek múlva kéne – a nosztalgiavonatra. És ez még mindig a szerencsés forgatókönyv, ha csak nosztalgiázni támadt kedvük négy évvel a Stage után. A kevésbé szerencsésbe / viszont sokkal valószínűbbe meg bele sem szeretnék gondolni.
