A periféria minden szegletéből sikerült mintát vennünk novemberben. Két teljesen eltérő filmről van szó, az egyik ’88-as, a másik idei. Az egyik fekete humor, a másik sci-fi. Az egyik nyert Oscart, a másiknak erre esélye sincs. Azonban vannak közös pontok is. Egyik sem hosszabb 100 percnél, mindkettőt híres/hírhedt rendezők jegyzik, de a legkomolyabb kapocs köztük, hogy mindkettő halálosan szar.
Beetlejuice (1988)
Tim Burton számomra az LSD mámorban lebegő művészek iskolapéldája, ráadásul ’88-as első nagyjátékfilmjénél még bizonyítási kényszere is volt/lehetett, ami nem úgy öltött testet, hogy igyekezett leplezni a mentális drogoktól kocsonyássá aszott képzelőerejének beteges vízióit, éppen ellenkezőleg, mintha mindezt padlógázzal igyekezett volna ránk zúdítani.
A történetben a negédes Maitland párt baleset éri úton hazafelé és szellemként a házukban rekednek. A botcsinálta kísértetek mindenféle vérciki baromságot találnak ki, hogy a frászt hozzák az új lakókra, de mindhiába. A Burton filmek elmaradhatatlan darkos csajsziját az akkor még csak 17 éves Wynona Rider alakítja. Az ő figurája az egyetlen aki látja Maitlandék szellemét, de őt meg nem veszi komolyan a családja (a kirekesztettek egymásra találása - értitek). Szóval mivel sehogy sem sikerül megszabadulni az új lakóktól egy TV Shopra emlékeztető hírdetés hatására és pár óvaintő (de komolyan semmiképpen nem vehető) tanács ellenére berendelik a Michael Keaton alakította Betelgeuse-t, akiből nem tudni hogyan lesz a címszereplő Beetlejuice. Bár párszor rosszul mondják a nevét, talán azért ... és ilyen a film. Betelgeuse/juice pedig mindent megtesz, hogy sz.passa az élőket mindenféle fészkelődésre okot adóan szánalmas trükkel.
A Beetlejuice azért rossz film, mert nem több egy mezei ripacskodásnál, a film díszletei, koncepciója és figurái pedig egészen egyszerűen nem állták ki az idő próbáját. Stílusát tekintve közelebb áll a burleszkhez, mint a tradicionálisabb vígjátékokhoz. Az is döbbenetes, hogy habár Beetlejuice a film címe, a Michael Keaton alakította főszereplő összesen 17 és fél percet szerepel a képernyőn és ezzel együtt ő a film legmaradandóbb figurája ... és ő sem több egy vásári ripacsnál. Rossz nézni ezeket a figurákat, sokszor azt sem értjük mi a francot látunk. Néhány trükk már a maga idejében is szánalmasan amatőrnek hatott (például a homokféreg rendszeres felbukkanása a ház körül), néhány jelenetnek meg nincs funkciója (például a légy jelenet a makettasztalon, hogyan látják a holtak könyvét az élők, stb.) és a legrosszabb, hogy egy perce nincs a Beetlejuicenak, amin őszintén, önfeledten lehetne nevetni. Mondjuk annyi hatása azért volt a filmnek, hogy ’89-ben nekiláthatott Burton a Batmannek és míg annak akart folytatást, a Beetlejuicenak azóta sem. Reméljük így is marad...
A Föld után (2013)
Sajnos a Föld után (After Earth) megítéléséhez nincs kézközelben egy Batmanünk, amivel utólag tudnánk magyarázni a film bizonyítványát. Ez az a film, ami a kamera mindkét oldaláról el van b.szva. A Smith család hollywoodi ámokfutásának egyértelműen legkártékonyabb egyede Jaden. Ennek a srácnak volt egy komoly villanása a Boldogság nyomában c. drámában, amikor mindenki azt hitte, mint aki örökölte apja tehetségét. Aztán jött a Nap amikor megállt a Föld, meg Karate kölyök remake, ami so-so, de erre a Föld utánra egyszerűen nincs mentség. De nem csak nála, az apjánál sem. Olyan mérhetetlenül élettelen, enervált és kétdimenziósak a figurák, hogy akár poszterek is lehetnének. A párbeszédek ostobaságfaktorától meg csoda, hogy nem kapott lángra a díszlet és olvadtak le a kamerák. És ha már díszlet ... ja, a történet.
A történet szerint valamikor a jövőben lakhatatlanná válik a Föld, sokan lelépünk egy sosem hallott bolygóra, amit laknak valami rémségek, de ha már a fehér ember kinyírhatott többezer indiánt, akkor a négerek is elvégzik ugyanezt a helyi őslakosokkal. A félelmet nem ismerő hős természetesen Will Smith, aki már a Függetlenség napjában is arcizomrándulás nélkül szállt szembe az idegenekkel. Különleges képessége, hogy nem fél, nem érez semmit. Ezért nem tudják kiszagolni őt az idegenek és ezért egy félkegyelmű barom a fiával. Ám, amikor felesége egy reklámmosolyba csomagol afforizmával emlékezteti, hogy “a fiának nem katonára van szüksége, hanem az apjára”, valami megmozdul Willben (amit a harctéren edzett acélos profilja nem enged a felszínre zúdulni) és úgy dönt jó időtöltés lenne a kadétiskolában bukdácsoló kölykét magával vinni a halál f.szára egy olyan szörnnyel a raktérben, amit rajta kívül senki nem tud legyőzni. Persze az űrhajó megsérül egy aszteroidamezőben, amit rajta kívül senki nem látott előre (még a sokat látott pilóták és azok számítógépei sem), mindenki bepánikol kivéve őt, majd lezuhannak egy bolygóra és a becsapódásban mindenki meghal, kivéve a Smith-család. Will, a törődő apa mivel megsérül (de a harctéren edzett acélos profilja nem engedi fájdalmát a felszínre zúdulni) és mivel úgyis szereti a gyerekét kiküldi, hogy 100 kilométerrel arrébb szedje már össze a jeladót, hogy segítséget tudjanak kérni, de vigyázzon, mert a raktérben feledett szörny lehet, hogy kiszabadult ... már ha túlélte a zuhanást, amire ugye a Smith családon kívül senki sem képes. Meg egyébként is jó lesz figyelni, mert igen veszélyes bolygón vannak: a Földön.
Negyven perc ebből az agysorvasztó audiovizuális pszeudo családdrámából több, mint elég, sőt már túladagolásnak mondható. Will Smith láthatóan olyan kedvetlenül alakítja a szuperkatona / béna apa kombót, hogy különösebb képzelőerő nélkül elhisszük, hogy kizárólag fia miatt vállalta be ezt a förmedvényt. És kell is a támogatás a kis Jaden mellé, mert a kiskutyanézés talán még a spánielnek sem megy olyan természetesen, mint neki. A gond csak az, hogy ebben kimerül ifjú titánunk manírja. Nem hisszük el amit csinál, nem hisszül el, hogy egy majmot lát a maga elött a körülötte lévő zöld vászon helyett. Nem hisszük el, hogy ez az ember bármit tanult volna a kadét iskolában. A film igazából a Smith-család protekcióorientált Hollywoodjának lenyomata. A film negyvenedeik percétől ugyanis várható, hogy a katonai suliban bukdácsoló Kitait majd apja tapasztalata fogja kiemelni a sorból, pont ahogy Hollywoodban teszik ugyanezt Jadennel. Talán az sem véletlen, hogy ezt a 100 perces családi balf.szkodást a filmiparban kegyvesztetté vált M. Night Shyamalan rendezte, aki mintha abban lelné perverz örömét, hogy úgy kiírja magát Hollywoodból, hogy lassan gyrost sem árulhat a Beverly Hillsen. Egyébként Jaden értelmi szintjéről legendás Tweet bejegyzések is árulkodnak és tekintve, hogy ettől kesebb is elég ahhoz, hogy valaki kiessen a mozivilág piksziséből reméljük, hogy a Smith-klán ereje nem vetekszik a Mindenhatóéval. Ha pedig így van, akkor Jadent most láttuk utoljára...
