Akik szerencsétlenségükre huzamosabb ideje ismernek tudják, hogy egyik kedvenc filmem a Bret Easton Ellis regénye alapján készült Amerikai Pszicho (2000).
Kétszínű, anyagias, felszínes világban élünk, ahol az számít kinek milyen telefonja, ruhája, számítógépe, autója van, mennyire kisportolt, van-e anyajegye valami szemelőtt lévő ponton. Mekkora lakása, mennyit keres, azt milyen munkával szerzi meg, milyen nője van, hány barátja, hova járunk bulizni ... gondolom pályára került mindenkiben a téma. A felszínesség az élet szinte minden területére kiterjed, elég csak az állásinterjúkat elgondolni, ahol egy olyan termékként akarjuk eladni sajátmagunkat, ami a legmesszebbről sem hasonlít ránk (“igen uram/asszonyom, égek a vágytól, hogy egy olyan-, a saját területén piacvezető, dinamikus vállalatnál dolgozzak, mint az XY”), de ez kell az érvényesüléshez, ez kell a sikerhez, ez ma az “érték”. Gyakorlatilag minden, ami nem valódi. A képmutatás és a felszínes értékek világában élünk, ahol (ahogy Bateman is megfogalmazza) “ami belül van az nem számít”. Sokkal fontosabb, hogy a wall streeti aranyifjak kapnak-e asztalt a Dorsiában.
Patrick Bateman 27 éves és gyakorlatilag mindene megvan, amire csak vágyhat. A Pierce & Pierce-nél többedmagával vice president. Annyi pénzt keres amennyit sokan életükben nem látnak. Jó helyen lakik, Reese Witherspoon a barátnője, limuzinnal hozzák-viszik, a legjobb helyekre jár bulizni, oda-vissza ismeri a divatot, egy futó pillantással megállapítja hol vetted a ruhádat és mindemellett mint pasi is toplistás. És milyen furcsa tréfája az életnek, hiszen a valódi énje alapján leginkább Jasonre emlékeztet a Péntek 13-ból.
Ez a látszat, ez az amit a környezete lát belőle, ezt a látszatot követeli meg a világ, amiben él. Ugyanaz a megfelelési kényszer hajtja Patrick Batemant ami mindannyiunkat - csak hozzá képest kicsiben. Patrick egész világa a külsőségekről szól, nem csak a munkahelyén, de a lakása is inkább a katalógusból áradó sterilséget sugározza, mintsem bármilyen személyiséget. A lakásán kívül is minden a külsőségről szól, teljesen mindegy, hogy a testét áruló prostit vesszük, vagy a diszkókat, ahol sosem látjuk szereplőinket senkivel sem táncolni, de fények vannak, tömeg veszi őket körül (még ha nem is miattuk), a külsőségek árnyékában talán nem is kell különösebben beszélgetniük egymással. A koncepció igazi csavarja, hogy Bateman ezzel tökéletesen tisztában van. A film egyik jelenetében egymásra dobált közhelyek felsorolásával ecseteli hogyan lehetne jobbá tehetni a világot, amit egyik kollegája fuldokolva kinevet, egy másik pedig kötelességtudóan bólogat hozzá, míg Bateman nyugtázza, hogy megmondta a tutit, amivel amúgy ő sem ért egyet - ezt nyomatékosítandó egy pár perccel késöbbi jelenetben megkésel egy hajléktalant. Ugyanez a felszínesség jelenik meg, amikor éttermkritikusok (egymás szemében megfellebezhetetlen?) véleménye alapján ajánlanak egymásnak ételeket, vagy hogy úgy probálnak egy-egy helynek rangot adni egymás szemében, hogy sztárokat látnak / képzelnek a kamera szögén kívül eső sarokba.
Pat Bateman világának torzsága éppen annak szatírikus mivoltából fakad. Ezt tökéletesen ábrázolják a "lemezes jelenetek", amikor Bateman a Whitney Huston, Phil Colins, vagy Huey Lewis and the News albumokat elemez és teljesen átszellemülve beszél azok üzenetéről, majd egy szofisztikáltan ábrázolt gruppenszex váltja a jelentet és valamilyen kínzás. Összeegyeztethetetlen a három figura, aki mégis ugyanabban az öltönyben kap helyet. Ki végülis ez a Pat Bateman?! A film egyik csúcspontja mégis az, mikor a vice presidentek egymás orra alá dugják a külsőre teljesen egyforma névjegykártyáikat, Bateman pedig veritékezni kezd, hogy az övé nem olyan elegáns, mint a többieké. Ennek a világnak ugyanis szintén megvan a maga hierarchiája és míg a főszereplő kollegái látszólag természetesen adják a wall streeti nagymenőt, addig Bateman sokszor már-már görcsösen teper a sikerért, bár ez leginkább csak a belső monológokból derül ki, kifelé mereven hordja az elegáns, kifejezéstelen "maszkot".
Patrick Bateman a valóságtól elfedett, valódi énje ugyanis egy beteges pszichopatát rejt, aki abban leli örömét, hogy válogatott kínzásokkal okoz fájdalmat másoknak - főleg nőknek. A női szál is érdekesen jelenik meg a filmben, Bateman kollegái között ugyanis nincsenek nők, csak titkárnői, vagy más személyzeti státuszban. Patrick tehát ha önmagában nem is, a látottak alapján valószínűleg erősen soviniszta és mivel Patrick nagyon jól tud azonosulni a saját világával, így az "alsóbbrendűek" félhetnek elsősorban a haragjától.
Az történet érdekessége, hogy a film szereplői igazából még egymás nevét sem tudják, ez már az elejétől jelen van, amikor összekeverik Batemant Halberstammel, de ő nem tiltakozik, sőt eljátsza a szerepet, hiszen ez az ő világában teljesen normális. A film előrehaladtával azonban egyre érdekesebb lesz, hogy vajon Bateman tisztában van-e azzal, hogy ki kicsoda körülötte? Amikor megöli Paul Allent, de a kollegák azt álltják látták azóta Pault itt és ott, felmerül, hogy ki téved? Ki ellen irányult Bateman pusztító haragja? Paul ellen, vagy az ellen akit ő annak vélt? Esetleg az egész rendszer ellen? Allen meggyilkolása azért is érdekes, mert ez az első alkalom, amikor Bateman haragja - és baltája - konkrétan a szűk világa-, a közvetlen kollegája ellen fordul. Emlékezzünk a jelenetre, amikor a kiscicát akarja agyonlőni az ATM-nél. A következetes gyilkosság átcsap teljesen parttalan vérengzésbe, már nem tud parancsolni a gyűlöletének. A kiscica tökéletes szimbóluma mindennek, Patrick számára akkor már minden és mindenki pusztuljon.
És a belül lappangó pszichopata szépen lassan elszabadul, lebomlanak az ésszerűség azon falai, amik gátat tudnának szabni a tébolyának - emlékezzünk arra az abszurd jelenetre, amikor a film végén már a saját ügyvédje sem ismeri fel. Érdekes kettősség ez a film végén, amikor Bateman már amúgy is csak külsőségekben hasonlít önmagára, de inkább egy egzaltált őrült benyomását kelti.
Az igazi törés azonban akkor következik be, amikor a mészárszékként fenntartott hotelszobát egyik alkalommal kiglancolva találja - vélhetően a vállalat tulajdonos apukája kézbe vette fia kényes ügyeit, de mivel ezt effektíve nem látjuk, legfeljebb sejtjük, Bateman világa nagyobb gellert kap, mintha az Inception mintájáta “gyros tölcsért” tekernének a városból. Ez az utolsó lökés a film végén látott monológhoz, amire sokan azt hiszik, hogy céltudatos gyilkológép lesz, de szerintem ennél árnyaltabb a végerdmény. Patrick Batman végleg elvész abban a természetellenes világban, aminek egyébként maga is a része volt. Végignéz a kollegáin és hányban lappanghat egy másik Patrick Bateman? Hányan elégszenek meg az éjszakákba nyúló whiskey partyk mámorával és hányan mennek el még addig, mint Bateman?
Patrick Bateman egy kórtörténeti eset és éppen ezért rendkívül érdekes, összetett figura. Összetett, mert nem csak azzal van tisztában, hogy az őt körülvevő világ beteg és torz, hiszen tudatosan alkalmazkodik hozzá, de azzal is, hogy ő egy kéjgyilkos (emlékezzünk, amikor a titkárnőjét figyelmezteti a lakásában, hogy menjen el, mert érzi, hogy bántani fogja). Pat Bateman egyszerre főszereplője és áldozata annak a világnak amiben él. A külsőségeknek való megfelelés szítja a benne rejlő gyilkos vágyat, hogy egyre kegyetlenebb és erőszakosabb legyen. Ha megértjük Patrick Bateman karakterét, rájövünk, hogy a cselekedetei voltaképpen milyen mértékben fakadnak az őt körülvevő világból, akkor igen érdekes lesz körülnézni utána egy munkahelyen. Különösen egy multinál...
