Augusztus 19-én és 20-án úgy adódott, hogy sikerült pótolni pár korábbról elmaradt filmet. A lista messze nem végleges, nagyon sok klasszikus vár még pótlásra, de ha apróbb léptékben is, de igyekszem kihúzogatni filmes bakancslistám kintlevőségeit. Kezdjük talán az Amadeus-szal.

Amadeus:

Milos Formannak már számos filmjéhez volt szerencsém korábban. A Száll a kakukk fészkére, a Hair, a Larry Flynt, a provokátor, vagy az Ember a Holdon mind-mind különböző mértékben nagyszerű alkotások. Valahogy a ’84-es Amadeus teljesen elkerült, de az 55. Filmbarátok podcastben annyira áradozott róla Blacksheep, hogy felvettem a sürgősen pótlandó alkotások közé és még a felfokozott várakozással együtt is kegyetlenül büntet a film. A gőgös Mozart és a kiégés határán álló Salieri (F. Murray Abraham méltóságteljes előadásában) kölcsönös elismeréssel vegyes intellektuális, zenei párharca méltán repíti az Amadeust az IMDB Top 100 listájába. Az operaművek teljesen új értelmezést kapnak a viszály, annak háttérismerete és a film jelképrendszere által. Ennek hála az Amadeus nem pár zenebolond hipsztermozija, hanem egy nagyszabású dráma. Nagyon szomorú belegondolni, hogy ilyen jellegű filmek ma már egészen biztosan nem fognak készülni, ami ilyen látványos, mély és emberi - el is hozott 8 Oscart, köztük a legjobb filmét.

Az egyetlen tényező, ami némileg rontja az összeképet, hogy ez a történet 3 órás rendezői változatban érhető el csupán, az pedig minden érdeme elismerése mellett is sok.

9/10

12 dühös ember:

Ha létezik film, amit a piaci visszhang elmaradása ellenére a művészi értéke emel a klasszikusok közé, akkor a 12 dühös ember tipikusan ilyen.

A másfél órás film egyetlen szobában játszódik, ahol 12 esküdt készül dönteni egy elég egyértelműen bűnösnek tűnő fiú életéről. A látszólag vitára sem méltó eset szavazásakor azonban felmerül a kétség és egy hosszadalmas vita veszi kezdetét amit olyan örömmel néztem, hallgattal és figyeltem, mint az elmúlt 5 év filmtermését sem.

Szenzációs kamaradrámát látunk, 12 pszichológiai taulmányarccal, egyedi motivációkkal, szociális és kulturális háttérrel. Ki miért akarja elítélni és felmenteni a fiút? Valóban biztosak a vádlott bűnösségében, vagy csak a személyes kudarcaik és előítéleteik terelik őket ebbe a tragikus irányba? Mit bizonyítanak a bizonyítékok?

Aki fogékony az intelligens, érett thrillerekre, azt granatáltan a kanapéba fogja szögezni másfél órára a 12 dühös ember.

Sajnos a film nem lett különösebb siker, de azt azért megérte, hogy 40 évvel késöbb készült belőle egy remake Jack Lemonnal a főszerepben. Az eredetit az IMDB listáján máig a legjobb 10 között tartják számon. Nem is véletlenül.

10/10

Demóna:

Angelina Jolie-t vásznon utoljára 2010-ben láthattuk, a Turista c. erősen felejthető romantikus krimiben. A Demóna esetünkben nem szól másról, mint a Csipkerózsika szerepcserés támadásáról, amiben megismerjük a sztereotíp gonosz boszorka érző oldalát. A történetben Demóna a mesevilág úrnője, akinek Avatar színvilágú birodalma határos az emberekével, ám utóbbiak természetüknél fogva köcsögök, mint a fene, így időközönként rögtönöznek egy félkomoly rohamot a varázsvilág ellen, majd rájöjjenek, hogy ez rossz ötlet. Közben Demóna beleszeret az emberek világából való, álmodozó parasztgyerekbe Stefanba. A fiú azért, hogy király lehessen elhiteti a regnáló uralkodóval, hogy ő a legény a gáton és megcsonkítja gyerekkori szerelmét, Demónát. Az elárult és szárnyavesztett boszorkány elhatározza, hogy az új király, Stefan frissen született lányát meglepi egy jó poénnal, 16 éves korában megszúrja egy rokka és örök álomba szenderül, amit csak a true love törhet meg. Innen már ismerjük.

A filmben van egy kazal csavar a klasszikus meséhez képest, mégis izgalmas a Disney milyen komoly és komor hangvételű alternatív értelmezésére adott teret a kezdő Robert Strombergnek. Mondani sem kell, hogy Angelina Jolie olyan magabiztosan uralja a vásznat, hogy azt tanítani lehet. A rendező is előszeretettel felejti rajta a kamerát, talán túlzás is, hogy mennyire. A Demóna ugyanis inkább kelti egy Jolie portréfilm hatását, mintsem egy önálló filmét és ez sokszor agyonnyomja a történetet és elfelejti bevonni a néző a Demóna világába. A mesevilág is olyan túlszínezett, hogy cukorbetegséget lehet kapni tőle és persze a Disney recept elmaradhatatlan hülyegyerek kellékei is jelen vannak, a három pici tündér személyében. Sikerült a karaktereiket olyan kreténnek megírni, hogy jobbérzésű ember a kutyáját nem bízza rájuk, nemhogy az egyszem lányát.

Angelina Jolie egészen egyszerűen annyira karakteres Demónaként, hogy mindenki másnak szinte csak a kispados szerep jut. Ez egy harmadligás film, amit egy durván A kategóriás színész emel két szinttel magasabbra, ahol semmi keresnivalója. Meg lehet nézni, Jolie továbbra is gyönyörű tehetnek rá akármekkora szarvakat, de a filmre magára nagy eséllyel már másnap nem fogunk emlékezni.

6/10