Tegnap este voltam az Apu azért iszik, mert te sírsz felvételen, ahol az izraeli – palesztin gázai konfliktuson kívül az Azahriah jeleség volt a téma. Illetve hát lett volna, mert előbbit alig érintették és akkor sem különösebben mélyen, utóbbi meg aránytalanul sok időt kapott, utólag feleslegesen, mert pár érdekes, személyes anekdotán túlmenően nem kerültünk közelebb a megoldáshoz. Sokat elmond, hogy a felvezetőbeli Sólyom nekrológ érdekesebb volt, mint meghirdetett két téma összesen. Egyébként Puzsér (sokszor erőltetettnek tűnő) ventillálása számomra egyre irritálóbb, ami lehet, hogy korosztályi sajátosság, de valószínűleg azért, mert boomer vagyok, még akkor is Robi és köztem van kábé 10 év.
Viszont ennek kapcsán be kell valljam megihletődtem. Mármint a témától. Leginkább azért, mert én is találkoztam vele, érintve vagyok, ami nevezetesen az Azahriah jelenség.
Nagyon kivonatolva arról van szó, hogy adott ez a 21 éves srác, aki a Wikipedia szerint ’19-ben kezdi el a zenei pályáját, négy évvel később pedig tripla koncertet ad a Puskás Ferenc stadionban – nem a Papp Lászlóban, a Puskásban! Miheztartás végett, hazai előadók közül Puskás léptékű koncertet talán egyedül az Irigy Hónaljmirigy vállalt be – nőnek öltözött pasikra mindig vevő a magyar, ehhez képest dübörög a homofób kampány (ki érti ezt?) De egyébként vezető magyar előadói léptékkel ami magabiztosan hozható és mérhető, hogy nyaranta megtöltesz egy Budapest Parkot, mint Majka, vagy a Punnany. Ha tényleg a krémhez tartozol, akkor szóba jöhet a Papp László Aréna. Ami egyébként érdekes, mert én eddig ilyen Ákos léptékű szellemi sasmadarakhoz kötöttem, akiknek a fényénél megfürödhet az önmagát két polccal mindig magasabbra áhító értelmiség, azonban kiderült, hogy még ByeAlex is bevállalt jövő februárra egy Papp Laci estet, aki pár éve még a Volt fesztivál kisszinpadán haknizott a Sleppel szóval érdekes léptékek tudnak uralkodni a hazai koncertvilágban. Amúgy csak jelezném, hogy a NER hátszéllel hasító Kis Grófo is fellépett a Papp Lászlóban, szóval ennek a helyszínnek már tényleg nincs semmiféle rangja. De hogy egy négy éves pályafutást maga mögött hagyó fiatal srác úgy töltse meg háromszor a Puskást, ahogyan az még a Rammsteinnek sem sikerült az tényleg elképesztő! Hazai léptékkel olyannyira mérhetetlen, hogy egyszerűen nincs hozzá zsinórmértékünk. Ez még akkor is felfoghatatlan, ha időközben kiderült, hogy kábé ezer jegy jegyüzéreknél kötött ki, de ne legyen kétséges, hogy ez csupán az ilyenkor szokásos nyerészkedés – azok is el fognak menni.
Engem nem is igazán a sikere érdekel a srácnak, mert az vitathatatlan. Olyan magasságokról beszélünk, ahol még a relativizálás is totál felesleges lenne. Nincs ugyanis mihez viszonyítani. Én ki merem mondani, hogy ilyen népszerűségű magyar előadója a hazai közéletnek még a büdös életben nem volt. És ezt alátámasztják a YT megnyitások is, a Spotify helyezés, stb. Ez a gyerek sztár. Ez nem vitás. És az egyetlen zenei terméke Magyarországnak, aminek legalább az esélye megvan arra, hogy meg tudjon kapaszkodni a nemzetközi piacon.
Emellett van egy másik fenomenon, ami miatt elkezdtem pozitívabban szemlélni Azahriáh-t, ez pedig a kritizálóinak az archetipikus kiégett, megkeseredett, sértett kismagyar szólama. És nem azért, mert ne lenne nekik (is) igazuk, hanem mert valahogy ugyanabban a hangnemben szólnak mint mindig minden esetben, ami kicsit is siker nekünk. A káröröm hangján. A csalódottság hangján. A lemondás hangján. A kesergés hangján. Ezen a fakó, én-megmondtam, nekem-jobb-jár orgánummal. „Igaz magyar pálinkát vedel amihez az Edda adja a ritmust, nem pedig ilyen kis csírákat hallgat, höjj” Ismerjük ezeket a figurákat, okádni tudnék tőlük. És amikor rájöttem, hogy ez a szellemi holtteher képzi az ellentábor tőkesúlyát, akkor ettől jobban hátrahőköltem, mint attól, hogy egyébként én sem értem az Azahriah jelenséget…
És itt most fontos leszögezni, hogy nem a zenészről beszélek. Az számomra teljesen indifferens. Valamiért abszolút nem jut el hozzám Azahriah. Én olvastam tőle dalszöveget, például a Békének van egy ilyen srófája
eskü nincs más gondod?
múlthéten a boltban
szúrkáltak meg valakit
és csak néztek hogy most mi van
mi van? ilyenkor rendet ki rak?
ha a disznófejű pedofil politikusok
törvény felett állnak, hol a hiba?
a hiba? ez nem rendszerkritika
Nincs ezzel baj, ez egy 21 éves srácnak az írása. Nyilván nem vár tőle az ember József Attilát, vagy Quimby, vagy Alvin és a mókusok féle verzéket, de én ettől az írási nívótól iszonyú távol vagyok, mint korosztály. Nem azért mert nem értem, nyilván értem, azért ez nem atomfizika, csak negyven fölött hozzám már közelebb áll, ha egy dalszöveg nem a házmesteri intelmek választékosságával bír. De nekem is volt olyan korszakom, amikor Proszektúrát hallgattam, szóval minimum képmutatás lenne az ilyesmit számon kérnem ugyanazon a korosztályon.
Ami sokkal érdekesebb az maga az Azahriah jelenség. Ez túlmutat az előadón és inkább a közönség felé mutatnak ezek a kérdőjelek. Amikor ugyanis szóba kerül, hogy Azahriah miért jó, gyanúsan ugyanazok az érvek merülnek fel.
- Nézzem meg milyen gyorsan érte el mindezt.
- Nézzem meg milyen fiatalon érte el mindezt.
- Nézzem meg hány teltházas koncertje van.
- Nézzem meg a MAHASZ toplistát, a Youtube számokat, vagy a Spotify helyezést. Meg hasonlók.
Na most képzeljük el, hogy valaki úgy ajánl nekünk egy üveg vörösbort, hogy arra a kérdésünkre, hogy meséljen a borról nem azt kezdi el ecsetelni, hogy a szüret éve miért különleges, a szőlővidék miért egyedi, vagy az eljárási sajátosságokat, esetleg egy hozzá kapcsolódó személyes élményt, hanem hogy évente eladnak belőle 20 ezer palackkal, vagy hogy hanyadik helyezést érte el a megyei borfesztiválon. Ugyanúgy nem derül ki ezekből semmi a borról, ahogyan az előbbi példában Azahriáhról sem. Mintha a rajongók kioldott achievementekben és „serlegekben” mérnék a minőséget nem a tartalomban. Ez vagy fogalmi, vagy hozzáállásbeli zavarról árulkodik.
Ennél a pontnál én előszeretettel szoktam kapitulálni azzal a beismeréssel, hogy boomer vagyok, ez már nem az én világom, valószínűleg nem értem, de talán jobb is így, megmaradok magamnak. Nekem megvannak a jó kis zenéim, zenekaraim, elvagyok azokkal, nincs ezzel baj. Csak bosszant, mert akkor mégis hogy van az, hogy Krúbihoz nem vagyok boomer, azt értem. Dé:Nash-hez nem vagyok boomer, azt értem. Tényleg az a 6 év akkora korosztályi szakadékot képez kettejük és Azi között, hogy az egyiket még befogadja/felfogja az agyam, a másikat meg már nem? Azahriahnak még a dalszövegeit sem értem, konkrétan nem tudom kihallani amit énekel, pedig mondom Alvinon szocializálódtam aminél g.ciszarabb keverés nem létezett a kilencvenes években, Azahriah pedig technikai minőségben körökkel felette áll – de ez nyilván egyéni szocprobléma.
A lényeg, hogy létezik egy jelenség, amit én személyszerint nem értek, nem nekem szól, így talán nem is tisztem, hogy megítéljem. Viszont a jelek szerint tízezrével(!) rezonálnak együtt vele a fiatalok, a rendszerváltás óta pedig ez egyedül neki sikerült. Hogy ez a rajongóiról, vagy Azahriahról mond-e el többet, azt nem tudom. Az idő majd eldönti. Ahogyan azt is, hogy ez a karrier is levethető lesz-e, ahogyan a Paul Street youtube csatornája…
