Őszintén hiszem, hogy egy nap el fog érkezni az a történelmi pillanat, amikor a globális filmipar egyfajta belső utazás keretében mélyen magába néz és számonkéri saját magán, hogy a misztikumra és szájenszfiksönre éhes néző kíváncsiságára apellálva milyen tengernyi fantáziátlan szarral szúrta ki a szemünket az elmúlt években. Viszont amíg ez a nap nem jön el, addig gyarapszik a fekete lista az olyan filmekkel, mint a The Last Days on Mars.
A történet szerint a valamikori jövőben egy kutatócsoportot indítunk a Marsra, Liev Schreiber-rel az élén. A stáb nagyon meglepődik, először amikor véletlenül valamilyen bakteriális életformát találnak a mélyben, másodszor amikor konstatálják, hogy ez a valami feltámasztja a holtakat és végül, amikor kiderül, hogy ily módon revitalizáltak szabadidejükben csákánnyal kergetik a többieket. Ráadásul simán legyalogolják többször is azt a szupermaratont, amin az elektromos marsjárónak többször lemerül az akkuja.
A Last Days on Mars egyszerűen képtelen hatást gyakorolni az emberre. Nem az a fajta kifejezetten rossz film, egyszerűen csak hervasztóan fantáziátlan, ami csak a téma okán meglepő, akkor nem is különösebben, ha azt vesszük, hogy a forgatókönyvíró az elmúlt közel harminc évben(!) teljesen inaktív volt, a rendezőnek meg ez az első nagy filmje - igazi hétpróbás gárda. A forgatókönyv és az egész történet ezer sebből vérzik. Schreiber figurája például klausztrofóbiás, vagy mi, ami nem csak annak a kérdését veti fel hogy a bánatba kerülhetett a Mars programba, de az sem világos társai miért őt küldik ennek ellenére a szellőzőbe, a felszínen keletkező lyukba, stb. Ez csak azzal lenne magyarázható, hogyha a karakterek között semmiféle érdemi kapcsolat nem lenne, amit alátámaszt, hogy Kim figurája az igazi szálka a köröm alatt, de még a nézőnek is. Annyira, hogy vele kapcsolatban is felmerül, hogy egy morális szemétládát milyen megfontolásból zár össze a NASA másokkal egy marsi expedíció alkalmából? Ennél már csak az effektív konfliktus jobb.
Ez a fertőzés valami szuperkomoly dolog, ugyanis nem csak harapással, vagy belégzéssel terjed, de látszólag az is elég, ha hozzánk érnek, sőt, az is ha az egyik őrült egy csákányt vág a szegycsontunkba. Távol álljon tőlem, hogy játszani akarjam a biológust, de ez azért érdemelne némi magyarázatot, nem? Nagy ötlet, hogy bakteriális fertőzésre kéne használni egy kis penicilint, mint afféle kriptonit a zombik ellen. Nem rossz ötlet, kicsit gáz, de ekkor már luxuscikk az igényesség, fogadjuk el. Letesztelik, működik, bevetik,beválik ... ja, mégsem. De különösebben nem is foglalkozik vele a film, mintha csak az ilyenkor kötelező mikroszkópos jelenetekhez akartak volna keretet biztosítani. Meg én tényleg senkit nem akarok bántani, de teljesen tuti, hogy a Mars felszínén a gravitáció pontosan ugyanakkora, mint a Földön? (nem) Nem kellett volna ennek utánaolvasni, ha már a Marson / Marsról forgattok, srácok?
A film kétharmadánál már tényleg mindent felteszünk egy lapra és tudomásul vesszük, hogy a filmipar megint palira vett minket és a kíváncsiságunkat. Meglovagolták azt, hogy az emberek szeretnének borzongani a Marsot látva, de a briteknek sajnos a nyolcvanas évek filmes konzumidiotizmusán túlmenően nincs ötlete a témában...
