Én azt a kisebbséget(?) képviselem a hazai lakosságban, aki szeret reggelente rádiót hallgatni. Nem kifejezetten vágyom a kedvenc zenéimre és eszem ágában nincs a reggeli készülődés amúgyis „baz+ ezt otthonhagytam” végkimenetelű folyamatát még pendrive keresgéléssel is nehezíteni.
Na mármost, ezzel együtt porbafingó kisgyermek korom óta hülyét kapok a techno / house és más számomra egymástól megkülönböztethetetlen műfajoktól. Jó nekem a rock lágyan, keményen, hangosan, halkan. Csak szóljon!
Egy időben volt ez a Best of Rock FM. Nem vitték túlzásba a repertoárt és azzal sem lehetett megvádolni Gidót, hogy a lejátszóba szervült Lord klasszikusok túltolásával nem nyúlt többször maga felé a keze, mint a jóízlés indokolta volna. De legalább mentek olyan rock dalok, amiket a főbb rádióadók kerültek, mint a leprát.
Aztán a Rock FM-nek szépen le is áldozott és maradt egy okkal, vagy ok nélkül betöltetlen űr a hazai rádiózás jellegében és tartalmában is egyre kopottabb egén.
Ezt hivatott betölteni a 95.8-on fogható Rádió Rock, amivel kapcsolatban már az induláskor is voltak szem- és főleg fülbántó gondjaim, de úgy voltam vele, hogy hagyjuk kifutni a dolgot. Találják meg a hangjukat, egy indulás sem könnyű. Azt szükséges hozzátenni, hogy én ezt a rádiót kizárólag a reggeli műsorsávban hallgatom rendszeresen és csak elvétve nap közben. Leginkább amikor autóban vagyok, ami gyakori, de időszakát tekintve elég változó.
A lényeg, hogy gyakran hivatkozik arra a rádió szignálja, hogy olyan dalokat hallhatunk náluk, amit máshol nem. Nos, ez csak kis kivétellel igaz. A hadrendbe állított trackek dandárját a már százezerszer hallott Charlie-Hobo-Edda-Beatrice-Karthago-stb. számok alkotják, ami tökjó így lassan 100 év távlatából is, csak ezeket már hallottuk. Sőt, halljuk még mindig az összes hullámhosszon.
Van egy egész rakás műsoruk. Egy részének értem a rendeltetését, egy másikat viszont abszolút nem. A Rockreggel/délelőtt/délután egyértelmű, még a Rockportré is. De hogy mi ez a Rocktojás? Vagy a Rocksaláta? Vagy a Rockfort? Egyszerűen nem értem ezeket a rovatcímeket és a weblapról sem sikerült kiderítenem.
A másik gondom a minden rádió hangját meghatározó reggeli, napindító műsorral van. Most tekintsünk el attól, hogy maximális tisztelet mindenkinek, aki életet tud lehelni magába, hogy hatkor már a stúdió mikrofonjánál üljön és onnan lakja be az étert, amikor én még csak próbálok az ágyból felegyenesedés gondolatával megbarátkozni. Respect, de tényleg!
Viszont ennek a három embernek együtt nincs annyi karaktere, mint egy farzsebbe csúsztatott kulcscsomónak. Kovács Áron valószínűleg egy normális fickó, egy huszadrangú zenekarban hobbigitáros, tisztes családapa, allűröktől mentes pali. A médiában van erre egy szó: unalmas. Igazából semmilyen hír, vagy esemény nincs amihez érdemben hozzá tudna tenni. A rockzenét is úgy nagy vonalakban ismeri, de azzal kapcsolatban sem merészkedik sosem a biztonsági zónán kívülre. Egy munkáját jól végző iparos, aki meló végeztével szögre akasztja a kabátját, egyébként meg egy lépést nem tesz a komfortzónáján kívülre, ami egyébként sem akkora, hogy lássuk még a Holdról is. Nincs könnyű dolga a szárnysegédként odakerült Szilinek és Orsinak, akikkel meg az a gond, hogy ők bőségesen megelégszenek másodvonallal, még gondolati síkon sem merül fel bennük, hogy a hangjukat hallassák. Pedig nem ártana, mert Áron szónoklatai annyira álmosítóan laposak, hogy az már-már közveszélyes. És ez az ember elvileg a Rádió Rock „magyar hangja”, akit úgy konferál fel minden alkalommal Gáti Oszkár (aki nem mellesleg Rocky magyar hangja is), mintha minimum egy cirkálósúlyú csapat lépne az éteri ringbe, pedig ez még a félnehézsúlyhoz is kevés.
A legvelőtrázóbb élmény egyébként a Rockreggel szignálja + Kovács Áron beköszönése. Többnyire mondhatom, hogy minden egyes nap hallottam már és szabályosan mintha az idegeimen játszanának vele. Ilyenek, hogy „a diszkókba beépített rockos titkosügynök”, meg „nagy terpeszben, jazz-zenésztelen arccal” … brrr … én megértem, hogy nem könnyű olyan szignált írni, ami évekkel később is úgy, ahogy vállalható, de olyat sem egyszerű, amitől néhány héten belül már véreset sz.rik az ember.
És miután lemegy a triónak szóló felvezetés, Kovács Áron jó hangosan, elnyújtva beüvölti, hogy „Hellooooo, Los Angeles!”, mert az olyan vicces volt már a Ford Fairlane kalandjai elején is, 1990-ben. Legalább formálta volna a magáéra, hogy hello, Magyarország!, vagy hello, rockerek! De Los Angelesezni Magyarország közepén, korán reggel, amikor az ember lelki szemei előtt csak az út végén elfogyasztandó kávéja lebeg és akkor beköszön ez a szerencsétlen, mintha nem tudná, hogy nem 16 évvel ezelőtt vagyunk és nem Amerikában. Ez az egész amúgy lemegy nagyjából egy perc alatt, de mostmár szabályosan kiráz tőle a hideg.
Teljesen olyan, mint a régi általános iskolás, sulirádiós időszakban, amikor pár ambiciózus, de mérsékelten rátermett gyerek megkapja a lehetőséget, hogy „keverhet” zenét az óraközi szünetekben és ha nagyon muszáj szólhat is pár szót a mikrofonba. Én csináltam általános iskola felsőben, rettenetesen szarul ment. Pont ezért ismerem fel, ha valaki hasonló cipőben jár. Csak itt nagyobb a büdzsé, nagyobbak a nevek, a felelősség viszont nem nagy, a számokat előre egyeztetik, a siker pedig igazából látszólag senkit nem érdekel, mivel a beolvasott hírekből kiindulva amúgy is olyan, mintha a „közkedvelt” Lokál fontosabb(?) híreit hallanánk.
Nem hittem volna, de most kezdtem el értékelni nem csak Bochkor Gábort, de még Sebestyén Balázst is. Egészen addig nem tudja értékelni az ember a tenger felszínét, amíg nem tudja milyen mélyen van az alja. Én változatlanul bízom benne, hogy a Rádió Rock idővel rájön, hogy miért hallgatják(?) őket, de addig is, kezdetnek nagyon jót tenne az adónak, ha leváltanák Kovács ’Hello, Los Angeles’ Áront valami kompetensebb személyre, mert az ő kormányzásával ez a rádió továbbra sem fog kikecmeregni a sulirádiózás méltán elfeledett szinvonaláról.
