Éppen a napokban jelent meg egy cikk arról, hogy a most 38 éves, gyámság alatt lévő Britney Spears-t komoly eséllyel élete végéig elkísérheti ez a fajta „védelem”, ugyanis apja szerint (aki ebben az esetben egyben a gondviselője is) nincs abban az állapotban, hogy felelősen alá tudjon írni bármit, vagy döntéseket legyen képes meghozni. A gyámság tehát az énekesnő vagyonát hivatott elsősorban védeni és ezen keresztül nyilván az egzisztenciáját, a jó hírét ... kis túlzással az egész életét.

Kár lenne szó nélkül elmenni amellett, hogy Britney Spears volt az amerikai popipar még születőben lévő gyerek exlpoációs receptkönyvének az archetípusa. A filmipar is tisztában van azzal, hogy a gyerekek szerepeltetése legtöbbször egyenes út a sikerhez, viszont míg a filmipar igyekszik valamiféle történeti-, kulturális körítésnek megfeleltetni a gyerekek feltűnését, mint például a Cukorfalatok esetében (ahol ez egyébként nem sikerült), addig a popipar kendőzetlenül vállalja fel, hogy a fiatalkorú gyerekekre afrodiziákumként tekint és ez az elsődleges szerepkör, aminek meg kell tudnia felelni. Léteznek természetesen kivételek, pontosabban az alapvetést árnyaló esetek, mint például Michael Jackson esete, aki szintén gyereksztárként kezdte, azonban ő nem csak páratlan előadói tehetséggel volt megáldva, de zeneszerzőként jegyezte majd’ minden dalát. Kis fellengzősséggel tehát ő erre született, míg Britneyt erre a pályára szánták.

Érdemes megfigyelni, hogyan alkotott a zeneipar a közepesen tehetséges, cserébe nagyon szép 16 éves kislányból kéjtárgyat. Hogyan öltöztették túlhangsúlyos fétis iskolai ruhákba, latexbe, adtak a szájába erősen kétértelmű dalszövegeket, majd állítottak ezzel reflektorfénybe egy olyan kislányt, aki ekkor még egy doboz cigit sem vehetett volna meg a sarki boltban – és tegyük hozzá, hogy mindezt nem csupán végignézték a kedves szülők, de aktívan támogatták is benne. És hogy ez milyen hatással van egy fiatalkorú gyerekre? Nos, súlyos alkohol és drogproblémák, két házasság, két válás, megvont láthatóság a lányától, 2007-ben pedig ideg-összeroppanást kapott – azóta van gyámság alatt.
Érdemes azt is megemlíteni, hogy a legutóbbi információk szerint Britney gyámja (aka az apja) továbbra is, mindezek ellenére amin a gyereke(!) keresztülment, azt akarja, hogy lánya folytassa a pop karrierjét. Gondolhatnánk, hogy itt valamiféle munkaterápia elképzelése áll a háttérben, de ki az a barom, aki a döntésképtelen lányát nézve ilyesmire tud gondolni? Sőt, ez még nem minden, Britney anyja (aki azóta elvált az apjától) is rárepült a gyámsági jogokra, hiszen valakinek gondoskodnia kell a megtermelt vagyonról. Ami nem kevés, állítólag hiába van Spears több, mint egy évtizede a pszichiátrián, a vagyona évente 130 millió dollárral növekszik. Ennyiért már megéri tönkretenni egy kislány életét, nem?

Britney esete nem csak arra világít rá, hogy a sztárság iránti sóvárgás milyen alantas és hitvány magatartásformákat képest előhívni a szülőkből, de tágabb értelemben is kérdéseket fel, hogy egy fiatal gyerek személyiségével milyen mértékben lehet szerencsejátékozni és közben azzal takarózni mások és az egónk felé is, hogy de csak jót akarunk. Talán egy ponton még saját magunkat is sikerül meggyőznünk arról, hogy ez végeredményben jó lesz neki. Hiszen a sztárság jó. Nem? Viszont amikor egy 38 éves, beszámíthatatlan roncsot kapunk végeredményül és még mindig nem érezzük felülvizsgálatra alkalmasnak a szándékainkat, az szerintem már bőven a bűncselekmény kategóriája.
Számos ilyen folyamat zajlik jelenleg is a világ eltérő pontjain, hogy már egészen fiatal korban stresszeljük szét a gyereket és kondicionáljuk olyan információkkal és olyan döntéshelyzetekkel, amiknek a hosszútávú hatására még nincs rálátásunk, de már faszán elbizonytalaníthatunk vele egy egész generációt.
Nem húsz éve indult, de nagyjából bő húsz éve került kirakatba, hogy társadalmi kísérleteket lehet végezni gyerekeken is. Ráadásul mindezt úgy, hogy már nem igényel dohos, félhomályos, lengő villanykörtés alagsorokat, hiszen a folyamatba egy komplett piac csatlakozik önként és dalolva. A pszichológia elég pontosan tudja, hogy a szexuális ösztönök majdnem egyligásak az élet-halál ösztönnel (lásd Freud). Ezekkel az alapvető energiákkal üveggyöngyözni merő felelőtlenség. Nem hiszem, hogy a zeneipar tönkre akarta tenni egy 16 éves kislány életét, hanem ugyanazt akarta, mint a legtöbb vállalkozás. A lehető legkevesebb energiabefektetéssel a lehető legtöbb pénzt keresni. És létezik-e egyszerűbb megoldás erre, mintha ha nem kell meggyőznöd a vevőt a terméked (művészi) értékéről, elég ha előhívod belőle a primitív ösztönlényt, aki csorgatja rá a nyálát? És ha ebben még a család is a támogatásáról biztosít, akkor ki van kövezve az út a sikerhez, a károkat meg majd felmérik. De ha nem sikerül az sem baj, hiszen azt is tudjuk, hogy a tragédia is nagyon jól értékesíthető esemény.

A legjobbakat kívánom a hölgynek, de erős a gyanúm, hogy ebből már nem fog felépülni...