A könnyeimmel küszködve és sokszor alulmaradva írom most ezeket a sorokat, bár magam sem értem miért. Szeptember 23.-án eltávozott köreinkből megannyi vidám pillanatot szerző Szotyikám.
Ő volt az, aki az utóbbi időben kajaidő alkalmával hangadója volt a további három fős malac kompániának, mégis ő szerette leginkább a simogatást. Nem szerette a házát (mindig felborította), de nem volt válogatós, mindent megevett amit kapott. Évei alkonyán még mindig volt benne erő, egyik alkalommal amikor beraktuk a “sztárokhoz” rendesen helyre tette mindkettejüket. Harcias természete egyébként sosem nyílvánult meg, sőt feltűnően jámbor volt, sosem harapott.
Az utóbbi időben már kórosan sovány volt, ami az ő korában nem meglepő, mégis szörnyű volt tudni, hogy bármikor eljöhet az ideje. Amikor az utóbbi pár hetet már kifejezetten a terráriuma sarkában kucorogva, fejét oda bedugva mozdulatlanul töltötte és onnan csak kaja időben (reggel és este) mozdult el tudtuk, hogy már nincs sok időnk vele. Megbecsültük ami jutott és úgy érzem szép életet tudtunk biztosítani ennek a csupa szív kis élőlénynek. Ezzel együtt én vagyok a leghálásabb, mert az a boldogság, amit egy nézésével, egy szavával át tudott adni a legszarabb napokon is, egyszerűen felbecsülhetetlen kincs volt minden alkalommal.
Tudom, hogy van egy jobb hely valahol, ahol mostmár a többiekkel játszol. Nagyon fogsz hiányozni nekünk, Szotyikám.