MacZoly

Amikor az embert mindenféle anyagi, vagy (im)materiális sikerdíj reménye nélkül hátbaszúrják, akkor biztos lehetsz benne, hogy Magyarországon vagy. Az a fokú tömény rosszindulat, ami itthon van még koncentráltabb formában mutatkozik meg, ha az ember egy ismert / nézett Youtube csatornát birtokol. Nem is kell különösebben tenni ezért a tapasztalatért. 100 ezer+ feliratkozónál elég hátradőlni, tölteni egy kávét (esetleg kettőt) és csak várni, hogy jöjjön az emberi rosszindulat. Szerintetek a kommentelőkről beszélek? Ugyan! Szó nincs itt a kommentelőkről, messze nem róluk van szó, hanem másokról!!! Más Youtube csatornákról. Olyanokról, akik privát levelezéseket osztanak meg másokkal, olyan témában amiből egyértelműen nekik nem lesz semmiféle hasznuk, de egy dolgot elérnek, alávágnak másoknak, például nekünk.

Húha, srácok! Olyan hétvégém volt, hogy az eszement. Kezdjük a péntekkel, ugyanis idén hamarabb jött a karácsony: beléptem az okostelefon érába. Leendő anyósoméknak hála megkaptam életem első okostelefonját, egy jóárasított Samsung Galaxy S Duos 2 modellt. Úgyhogy hétvégén felfedeztem az android app boltjának kínálatát. Elég komoly szükség volt már rá, részben a megjelenés okán, részben azért, mert nap közben szabályosan a hiányát éreztem már annak, hogy nem látom az e-maileket, nincs egy rendes naptáram, nincs egy GPS a közelemben, alkalmasint hozzá kéne férjek közösségi oldalakhoz és ez a napi melónak sajnos része.
Úgyhogy mától (pontosabban péntektől) Smart Zoly lettem :)

A hazai popkultúra egy igencsak légüres térben fejlődő jelenség, aminek első lépései gyerekkorunk legszebb éveinek sötét emlékeként él bennünk, akik ott voltunk. Pain tahóparasztos kérdése, hogy a “szex vajon mi” és más feledhetetlen csontvázak kérlelhetetlenül beleégtek szürkeállományunk hátsó bugyraiba, hogy egy kulcsszóra bármikor előhívhatók legyenek.

Ahányszor csak rátéved szemem a blogomra egyszerűen rossz érzés, hogy ilyen ritkán frissül. Pedig lenne miről beszélni, hajjajj, csak a gond az, hogy sok olyan szem is ide szokott tévedni, aki sanszosan magára ismerne. Hú, ha tudnátok mi minden kavarog bennem a League of Legends közvetítés kapcsán is, de ez eléggé messzire vezetne. Na mindegy! Az viszont ziher, hogy júniusban meg fogunk gebedni a melóban, még tiszta mázli, hogy nem sok játék fog megjelenni atájt.

Ha valaki 10 évvel ezelött azt mondja nekem, hogy egy politikai-közéleti műsornak visszatérő vendége lesz a proli, celebtahó Dopeman, akkor valószínűleg zavaromban válaszra sem méltatom. Azonban megtörtént. Dopemanben azonban nem az a legrosszabb, hogy papírnehezékként húz le mindent amihez hozzáér a zeneipartól a közéleten át egy Kálmán Olgás interjúig, de amikor közfelkiáltással alternatív köztársasági elnökké szavazta a Milla, azzal nem csak saját sírjukat ásták meg, de ennek a megélhetési gyökérnek is jogalapot adtak, hogy úgy tekintsen magára és az egész addigi munkásságára, mintha nála lenne a magyar nép ébredésének kulcsa. 

Szórakoztató, amikor a nép (faék) egyszerű gyermeke hirtelen megismerkedik a küldetéstudat kifejezéssel és száz forintos hűtőmágnesek gondolataiban véli felfedezni önmagát. Az már kevésbé, hogy Dopeman ma pártot alapíthat aminek az anagrammája őt ismerve elöbb létezett, mint annak jelentése (Mafia - Magyar Fiatalságért Párt), vagy hogy Dopeman-t alternatív köztársasági elnöknek választhatja a nép(!!!). Tegyük hozzá, hogy a listán Bartos Cs. István is szerepelt, szóval nem vagyunk még a lejtő alján. Normális esetben nem hogy már régen a feledés megérdemelt homályába kellett volna vesszen ez az eltévelyedett prokarióta, de el kellett volna tűnjön Gaxstáékkal együtt valahol a kilencvenes évek végén. Ehelyett feltételezhetően Dopeman lesz az illusztráció a szótárban, az “ilyen amikor a hülyeség önbizalommal társul” bekezdésnél, de legalább lehetne rajta egy jót röhögni! De Pityinger úr simán csak egy felkapaszkodott, buta ember, akinek maradnia kellett volna a home made videoklippek, enyhén VHS-szagú kaptafájánál.

Mindenki jobban járt volna, akkor nem születik meg ez a fájdalmas interjú, aminek embert próbáló szűk negyed órája valószínűleg a közéleti műsorok történetének legüresmondóbb, legsötétebb fejezetébe fog bevonulni…

Kedves Naplóm! Álljon itt memoárként számomra az elkövetkező évekre az az intelem, melyről hajlamos vagyok olykor megfeledkezni. Köztudott tény, hogy az embernek sokszor kell olyan döntéseket hoznia, ami megkövetel egyfajta erkölcsi rugalmasságot. De van egy pont, amikor az így gyűjtött tapasztalati tőke már olyan gazdag, hogy megengendhetem magamnak a kijelentő mondat luxusát. Például, hogy milyen embertípussal nem vagyok hajlandó a jövőben egy asztalhoz ülni.

A VR sisak ötlete nem a tegnap találmánya, de a részben Kickstarter, részben saját büdzséből heggesztett Oculus Rift is immáron két éve van hivatalosan(!) fejlesztés alatt és csak jobb esetben fog idén megjelenni a tömeggyártásra szánt változat. A héten a Sony is felfedte a saját igen pofás VR sisakját és felmerül a kérdés, hogy alapvetően mi is ez a virtuális valóság mánia?

Sokat gondolkodtunk rajta ezt hogyan kéne beadagolni és az igazat megvallva volt is rá pár megoldásunk. Az is felmerült, hogy csak Szigetszentmártonon árulnánk el a résztvevőknek, hogy részesei az utolsó felvonásnak, de nem akartunk alapot adni a “igazán mondhattátok volna”-féle hőbörgéseknek. A kérdés jogos: miért. Ennek több oka is van.

Miért készült el Archon bemutatója a Brothers A Tale of Two Sons című videojátékról? A válasz nagyon egyszerű, mert meg tudtuk csinálni, de azért van itt valami más is.

Tegnap dél körül rögzítettük a következő filmes anyagunkat Theronnal, de még igencsak az előkészületi szakaszban jártunk (értsd kerestük a kamera alkatrészeit) és valahogy kikeveredtünk az előtérbe, ahol valami lelkes, negyvenes-ötvenes Fidesz aktivista lelkesen gyűjtötte az aláírásokat. Kiszúrt minket és már dugta is az orrunk alá azt a szart, hogy írjuk már alá. Mondtam neki, hogy kösz, engem ez nem érdekel. Erre a pali csuklóból rávágta, hogy “maga jobbikos, igaz?”