MacZoly

Augusztus 19-én és 20-án úgy adódott, hogy sikerült pótolni pár korábbról elmaradt filmet. A lista messze nem végleges, nagyon sok klasszikus vár még pótlásra, de ha apróbb léptékben is, de igyekszem kihúzogatni filmes bakancslistám kintlevőségeit. Kezdjük talán az Amadeus-szal.

Lement a GamesCom, aminek a sokak számára legmegrázóbb bejelentése az volt, hogy a Microsoft megvásárolta a jövőre érkező Rise of the Tomb Raider exclusive jogait, ergo Xbox One exclusive lesz a játék. Időszakosan, vagy véglegesen? Egyelőre elöbbi tűnik esélyesnek, mivel senki sem igyekezett még csak nyomokban sem árnyalni a bejelentést. Azonban ennél is érdekesebb volt a közönség reakciója...

Anélkül, hogy egy pillantást is vetnék a naptárra, pusztán a mellkasomban feszülő űr alapján az asztalra csapok, hátra dőlök, halál komoly hangra váltok és blöffölök: közel fél éve nem volt játékmegjelenés. Azért mondok csak fél és nem két és fél évet, mert fél lábbal azért igyekszem a valóság talaján maradni. Az milyen lehet? Elképzelem a kereskedőket, akik már a legapróbb címeket felhalmozzák a boltok polcain, mert frissülni kell, olyan nincs, hogy nem. Ha nincs hír, akkor csinálunk. Ha nincs nagy megjelenés, akkor a kicsiket tűntetjük fel akkorában, mintha most jelent volna meg a GTA V. A gépezet maga igazolja, hogy a látszat csal. Annyira nincsenek játék megjelenések, hogy a célzottan videojátékos magazinok nem is értem hogy a pélóban képesek napi szinten frissülni / havi szinten megjelenni. Értekeznek a semmiről? Elméláznak azon majd egyszer milyen jó lesz / egykor milyen jó volt? Na mindegy, viszont ezzel együtt azért volt nekem egy komoly adósságom, a Watchdogs személyében, úgyhogy pár hete tettem vele egy próbát...

Hétvégén megelégeltem, hogy utcahossznyi lemaradásom van filmek terén, úgyhogy elhatároztam pótlom az idei év két nagy blockbusterét - éljen a mainstream. Tegyük hozzá, hogy azért nem volt könnyű meccs, pláne Ashlart meggyőzni, hogy éppen a fenti két filmre csesszük el a vasárnapunkat. Viszont sok egyéb elfoglaltság mellett erre a hobbira történetesen olyan kevés idő jutott, hogy belegondolni is rémísztő, de ne is tököljünk ezzel, lássuk milyen érzés Marvel filmet nézni.

Nem szerencsés és talán nem is illik egy tragédia szennyeseit kiteregetni, mert a gyász mindenkinek saját keresztje és ahogyan normális ember más magánéleti dolgot sem oszt meg normális esetben szerintem ennek sem szabadna a nyílvánosság elött zajlódnia. Nem is elsősorban a veszteség mondatja / gépelteti velem ezeket a sorokat, sokkal inkább a düh, a csalódottság és a felháborodás.

Amikor belevágtunk az Élménytábor-sorozatba távol voltunk az Otherworld mostani formájától. Messze nem néztek minket ennyien, a videóink elég vegyes minőségi görbén haladtak (pláne mai fejjel / szemmel) és lényegében az élet minden területén kezdők voltunk. Senki sem feltételezte, hogy annyian leszünk amennyien és hogy ez a növekedés meg fog mutatkozni a táboraink lélekszámán is.

Mostani posztomhoz a kezdőlökést igazából a IV. Élménytábor adta, de hazudnék ha azt mondanám új benne minden gondolat. Nem túl sűrűn beszélek / beszélünk a stábbal arról milyen iszonyúan nehéz egy ilyen magazin fenntartása, nem pusztán azért, mert az évek során ez a kifejezés hervasztóan elcsépelt lett, hanem mert a legtöbben ezt úgysem éreznék át. Persze ebből a megközelítésből már az eddig leírtak sem biztos, hogy bárkit meggyőznek a lényegről, de mit szóltok ehhez: egy online médium minden előnye megszűnik azzal, hogy a Kárpát-medencéből működik. Itthon ugyanis nincs internet. Nem fizikailag, hanem fejben!!!

Történetem lényege arról, hogy miért nem szabad mindenféle, lóti-futi, mindenhez értő balfasz szervízekben megbízni, akik aprópénzért nem értenek semmihez ahelyett, hogy két-háromszor annyi pénzért olyan szolgáltatást vennénk igénybe ami ér is valamit. Az ember sokszor hajlamos az anyagi szempontokat a pénzünkért elvárható minőség elé helyezni, mondván mi lehet olyan bonyolult például egy laptoptisztításban? Történetünk éppen egy ilyen esetről szól.

Gyerekkorom óta járok koncertekre, megtippelni sem tudnám, hogy hány fesztiválon, egyéni koncerten és klubbulin voltam életem során és mindegyik jó volt a maga nemében. Egy nemzetközileg elismert zenekar koncertjét ritkán lehet elszúrni, részint a mögötte álló kiszolgálószemélyzet (ipar?) miatt, másrészt mert ha minden csak nagyjából szól jól, akkor is a hangulat sodorja az embert. Ha pedig azt vesszük hogy idén egy helyszínen lehetett megnézni Rob Zombiet és Limp Bizkitet, hogy a francba mondhat erre nemet az ember.
Ezúton szeretnék köszönetet mondani Pölczman Bálintnak, azaz Pöcöknek, aki a fináléban jelezte, hogy megválna két jegytől, áron alul. Lecsaptunk rá Ashlarral és mégegyszer köszönjük a lehetőséget.

Mindenképpen akartam kanyrítani pár sort az idei E3-ról, de semmi ötletem nem volt hogy miről. A közvetítésről, a showról, a várakozásról, vagy az egészet követő hullámszerű fáradtságról. Aztán rájöttem, hogy igazából érdekesebb lenne megvizsgálni mennyire volt újdonság ereje az egész eventnek. Nézzük hát!